Korábban is voltak baljós fejlemények, de 2010 után kerültek a demokratikus erők világszerte defenzív pozícióba, visszaszorulóba. 2010-ben és azután, részben a 2008/09-es gazdasági világválság következményeként, populista, jórészt jobboldali hullám söpört végig a világon. Ennek számos oka volt. Benne volt az, hogy baloldali, ill. demokratikus elkötelezettségű kormányzatok nem tudták orvosolni az alsóbb néprétegek problémáit — hangzatos jelszavaik és nem túl hatékony cselekvési terveik, programjaik ellenére.
Gondoljunk csak Brazíliára, ahol Bolsonarót megelőzően, az ország különböző régióiban még mindig iszonyatos volt a nyomor és a szegénység, annak ellenére, hogy a Munkás- párt (Partido dos Trabalhadores) kormányozott.
A 2010-et követő populista hullám régi demokráciákat térített el az optimális fejlődési iránytól, valamint fiatalabb, bár működési zavarokkal küszködő, de mégis alapvetően demokratikus döntéshozatalra építkező rendszerek fejlődését vetette vissza évtizedekkel, ha nem komplett generációkkal. Egyetlen jó érzésű, racionálisan és morálisan felelősen gondolkodó embert sem tölthetett el kellemes érzésekkel, ami a világban 2010 után végbement. Ez volt rosszkedvünk tele, sőt, évtizede (és még távolról sincs vége), egy újabb sötét periódus a Második Világháború utáni Európa, és az Európán kívüli világ történetében.
A populisták (tudom, többen más, pozitív értelemben használják e szót — nálam azokat jelenti, akik bonyolult kérdésekre kínálnak látszólag egyszerű, de valójában rossz vála- szokat, a népszerűséget mindenek fölé helyezve bocsátkoznak gátlások nélkül végtelenül erkölcstelen, esetleg kifejezetten irracionális döntésekbe, a rövidtávú politikai hasznot, az éppen aktuális választás megnyerését minden fölé helyezik) éltek az általános elégedet- lenség adta lehetőségekkel, és nem tétlenkedtek sehol, ahol hatalmi pozícióba kerültek.
Az első lépések közé tartozott a hatalmi ágak tradícionális szétválasztásának a felszámo- lása, legalábbis kikezdése, valamint — ahol csak tehették — a választási rendszernek az ő érdekeiknek megfelelő átszabása. A második körben többnyire megszállták a médiát, hogy minél több csatorna az ő üzeneteiket, az ő dicsőségüket hirdesse. Azután a gaz- dasági pozíciókat is elkezdték megszállni, hogy lehetőleg vélt vagy valós ellenfeleiket is elvágják az anyagi utánpótlástól, és adott esetben, ha a mégoly megbundázott választási rendszer ellenére is elveszítenék a választásokat, gazdasági hátországuk révén ágyazzanak meg maguknak a visszatérésre.
A politikai hangulatkeltés receptje mindenütt ugyanaz volt. A szeretetre, a nemzeti szuverenitásra való hivatkozás hangzatos jelszavai ellenére a gyűlöletkeltés volt az egyetemes recept — Arthur Finkelstein és munkatársai útmutatását követve. Kerestek egy célcsoportot, amelyet a gyűlölet céltáblájának tudtak megtenni.
Nulladik körben ezek a liberálisok voltak, mint a Globális Pénzügyi Elit letéteményesei, akiknek feltett szándékuk, hogy aláássák és megsemmisítsék a nemzeti szuverenitást. Azután szépen sorban jöttek az etnikai, a vallási kisebbségek, a melegek, a civilek, az értelmiségiek — gyakorlatilag mindenki, aki ellen a társadalom szélesebb rétegeit megmozgató gyűlöletkampányokat tudtak szervezni.
A hazugság mindig ugyanaz volt: megvédeni a nemzet szabadságát a külső és belső ellenségtől. Ez adott nekik „felhatalmazást” arra, hogy az emberi jogok „ósdi” eszméjét legalábbis háttérbe szorítsák a nemzeti szuverenitás kedvéért, adott esetben arra, hogy az emberi jogokat, valamint az őket reprezentáló eszméket egyenesen a kukába dobják.
A finkelsteini módszerek sokadik generációs változata, a szociális média, a szociál- pszichológia legújabb eredményei révén — valamint a többnyire már teljesen átalakított választási rendszer, a kimeríthetetlen gazdasági erőforrások, a megszállt közmédia és elfoglalt népszerű nem állami médiumok révén — a populisták kampányai hátborzon- gatóan hatékonynak bizonyultak. Úgy tűnt, ezeket a kormányokat többé már soha, semmi nem állíthatja meg — eljön az új típusú autokráciák „Szép Új Világa”. Úgy tűnt, hogy a sötétség tényleg örökké tart már.
Ehhez képest jelentett reményteli változást a lengyel választás. Azt mutatta meg, hogy a legsűrűbb sötétség közepette is van ok a reményre. Hogy nem tarthat a sötétség örökké.
A 2010 óta tartó populista hullámnak volt még egy fontos tanulsága — és ezt hithű baloldaliként, szociáldemokrataként mondom. A populisták a nemzeti szuverenitás jelszava alatt intéztek általános támadást az alapvető emberi jogok ellen — ami jelzi azt is, hogy valódi céljuk csak a hatalom (no meg a pénz), nem úgymond a NÉP érdekeinek kérlelhetetlen szolgálata. (Mivel az emberi jogok felszámolása azzal egyenértékű, hogy a hatalom birtokosai minél nagyobb ellenőrzést akarnak az egyén élete fölött). Tették ezt jobb- és baloldali populisták — a papíron baloldali Robert Fico és magát jobboldalinak valló (hatalmon ténylegesen neoliberális politikát folytató) Jair Bolsonaro.
Jelenleg úgy tűnik — és ez elemzésem végkövetkeztetése —, hogy a demokratikus elkö- telezettségű erők, valamint a populista, autoriter hajlandóságú pártok között nagyobb a távolság, mint a demokratikus baloldali és jobboldali erők között.
Marosán Bence Péter