Jön a Messiás?
Dehogy, csak az asztmások, laktózérzékenyek, és egyéb betegek tartósan beteg státusza szűnt meg. Persze nem a gyógyulás következtében, hanem a törvények változása miatt. Anna lányunk laktózérzékeny. Genetikai okai vannak betegségének, soha nem fogja kinőni ezt az állapotot. A tévhitekkel ellentétben ez nem egy kis hasfájással járó betegség.

Olyan fájdalmai voltak, hogy a földön fetrengett, sírt, könyörgött, hogy valamit csináljunk a pocakjával. Éveken keresztül szenvedtünk, jártunk orvosról orvosra, mire kiderült mi a baj. Az iskolában nem megoldható a laktózmentes étkeztetés, így heti 4.000.- Ft-ért hozatjuk neki az ebédet egy külső cégtől. Minden laktózmentes étel drágább, mint a normál. Csak gyógyszer szedése mellett mehetünk étterembe, vagy ehet meg egy fagyit, azonban a gyógyszer csak korlátozott mennyiségben fogyasztható. Folyamatosan küzdünk azzal, hogy miért van ez, miért kell másként élnie, mint társainak. Ebből persze egy csomó lelki probléma fakad, amire hatványozottan figyelnünk kell.

Sajnos szinte mindenben van laktóz. Még a gyógyszereket is azzal készítik, mivel ragasztóanyagként terjedt el az élelmiszer és a gyógyszeriparban. Tehát nem igaz az az állítás, hogy ne igyon a gyerek tejet és minden megoldódik. 

 A kormány a tartósan beteg gyerekek egy részétől elvette az emelt összegű családi pótlékot és ezzel együtt a többi támogatást is. (Gyes elvonása, emelt családi pótlék elveszítése, ingyenes BKV közlekedés, 90 %-os kedvezmény a MÁV és Volán járatokon, ingyenes gyógyszer, tankönyvtámogatás, stb.)

Természetesen mi megoldjuk az anyagi terhet, ami családunk esetén havi 60 000 Ft – még egy munkahelyet bevállalok a meglévők mellé. De mit tesznek azok, akik nem tudnak plusz munkát vállalni, vagy esetleg egyáltalán nincs munkájuk, így is igen nehezen élnek meg. Még meg tudják oldani az élelmiszerek vásárlásánál a drágább, laktózmentes élelmiszer megvásárlását, de a támogatás kiesésével már nem lesznek erre képesek. A döntéshozók most legyinthetnek, de ez a felnövő generáció fogja őket eltartani és tovább éltetni országunkat. A hasfájós, asztmás, stb. gyermekek és a további kis segítség hiányában felnövő, mostantól egészségesnek számító, néhány hónapja még tartós beteg gyermekek közül remélhetőleg sokan választják majd a politikus hivatást. Reméljük ők majd bölcsebb döntéseket hoznak, hogy kevesebb legyen a fájdalom és a könny.

Fogjunk össze tartós beteg gyermekeink jogaiért!

Szili-Darók Ildikó

A látszatvilág és a látszatdemokrácia
Lehet, hogy Kocsis Máté semmi többet nem csinál, csak az informális teljhatalom szociálpszichológiai jellemzőit szemlélteti nap mint nap Józsefvárosban. Biztos jobb keze az önkormányzat gazdálkodását kézben tartó alpolgármestere, aki szabadidős alpolgármesterként mással nem is igazán foglalkozik.

Persze a jó gazdálkodás egy önkormányzatban stratégiai terület, így éppen elég vezetői feladatot hordoz magában, s azt speciel Egry egészen jól el is látja. A büdzsé 2010. óta egyre egyensúlyosabb, mára lényegében teljesen nullszaldós, és az önkormányzat, minden még megmaradt intézményével formálisan kielégítően működik. S nagyjából ezzel a tartalmi hangsúlyát az aktuális józsefvárosi kormányzásnak le is írtam. Egry fogja a gazdasági gyeplőt, az apparátus működteti az önkormányzatot annak minden háttérintézményével együtt, és ami kisebb gazdálkodgatás még van, azt a városbizottság átruházott hatáskörben elvarrja.

Minden más felületkezelés, látszatmunka és szimbolikus, politikai marketing szempontok mentén kifejlesztett kommunikációs hadviselés. Értelemszerűen könnyen állt elő egy ilyen helyzet, mert 2010-ben Józsefváros képviselőtestületében ugyanolyan elsöprő többséget szerzett a Fidesz, mint az Országházban. S innentől kezdve pedig elkezdett kifejlődni az a látszatvilág, amelyet jó taktikai előrelátással elterveztek. A Képviselőtestület korábbi szervezete és működése szépen lassan eltűnt, az új KT eleinte kéthetente ülésezett, ma már csak havonta. Az előterjesztések eleinte tömegesen ömlöttek pót- illetve helyszíni kézbesítéssel a testület elé, később alighanem az erről szóló ellenzéki tiltakozás túl nagy stresszforrást jelentett, így érdemben lecsökkent ezek száma, de azért a mai napig is bőven akad olyan nem rendes kézbesítésű előterjesztés, amelynek késését, utólagos benyújtását nem indokolja más, mint, hogy az apparátus nem készült el időben. A helyszínieknél szélsőségesen megállja a helyét, de a pótkézbesítéseknél is igaz, hogy általában nincs megfelelő idő az előterjesztések tényleges megismerésére, mérlegelésére, azaz a megalapozott döntéshozatal feltételei a képviselőtestület tagjai számára nem biztosítottak. Nem gond ez, ha a képviselőtestületet egy szavazógépként üzemelő egypárti minősített többség uralja, mert így valójában az előterjesztőnek nem is célja a képviselők megalapozott döntéshozatala, hiszen a tényleges döntéseket amúgy sem ők hozzák.    

A látszatönkormányzásról még érzékletesebb szemléltetőeszköz a képviselőtestület bizottsági szerkezete és azok működése. Mi vagyunk ugyebár az az önkormányzat, ahol mindössze két bizottság van, a város- és a humánbizottság. A városbizottság még csak-csak komoly testület benyomását kelti, mert jócskán van átruházott hatásköre és aránylag kemény szándék mutatkozik az ellenzéki kontroll gyakorlására. Persze ez is csak nagyon szigorúan értelmezett korlátok között, mert a szavazógép az amúgy is csekély nyilvánossággal bíró bizottsági munkában végképp nem ad túlzottan a külsőségekre, tehát itt már csak a szabályozás betűje számít, a szellemiségét azt nyugodtan felejtsük el.  Itt bontakozik ki az informális teljhatalom e felénk divatos kivitelezésének egy másik markáns jellemzője: az apparátus uralma.

Félreértés ne essék, az apparátus ennek érdekében nem nagyon tesz semmi mást, mint ami a feladata: végzi a döntéselőkészítést és a döntésvégrehajtást úgy, ahogy azt a vezetés a lehető legnagyobb valószínűséggel elvárja, de mindenesetre bizonyosan elfogadja, „boldog tőle”. A városbizottság ugyanis tényleg végtelen mennyiségű előterjesztést tárgyal meg, irreálisan sok előkészítő munkát és irreálisan nagy feldolgozási és mérlegelési sebességet feltételezve az alapos döntéshozókról. Ez sem okoz nagy fennakadást, mert van az a féltucat ellenzéki, aki „hadd küzdjön” a megugorhatatlan feladattal és a döntést a szavazógép úgyis keresztülpasszírozza.  A döntés pedig az esetek túlnyomó többségében az, amit az apparátus előkészített - jellemzően saját középvezetőinek belátása és a működési automatizmusok szerint – vagy, - ritkán – van mögöttük politikai akarat, akkor meg a szavazógép már úgyis tudja előre, hogy mi a dolga.

S így került sorra a humánbizottság, amelynek tevékenységét úgy lehetne legegyszerűbben leírni, hogy a formál jogi szükségletek kipipálásán és az ellenzéki tagok kérdéseinek, észrevételeinek többnyire érdemi válasz nélkül maradó meghallgatásán kívül semmi. Persze ennek ellenére akadnak érdekes ülései a humánbizottságnak, ha mástól nem akkor az ellenzék kérdéseitől, no meg attól, hogy a hivatal és a háttérintézmények azért igyekeznek arra kimerítő választ adni. Az igazsághoz pedig hozzá tartozik az is, hogy az elmúlt évek során a képviselőtestület majdnem minden SZMSZ módosítás során elvett a humánbizottságtól hagyományosan átruházott hatásköröket. E hatáskörök többnyire a polgármesternél landoltak. De annak, hogy érdemi tartalmi szakpolitikai vita valósuljon meg, ad absurdum jobb- és baloldali politikusok között, annak e bizottságban tényleg nem igazán van helye. Ebben alighanem persze fontos szerepet játszik, hogy mind a bizottsági elnöknek mind a területileg illetékes alpolgármesternek aligha van több köze a döntéshozatalhoz, mint az azok végrehajtásában betöltött pozíciójából fakadó szerep.

A bizottsági sajátosságokhoz tartozik még a bizottsági szakértői állomány. Vannak ennek a típusú informális teljhatalomnak felesleges kicsapongásai, amelyek több ellentmondást és visszásságot szülnek, mint amennyit feloldottak. Ilyen a frakciók kivégzése. Kocsis a 2010-es választás után egy tollvonással kivégezte a frakciókat, konkrétan törölte őket az SZMSZ-ből. Hogy miért, arra érdemi, hiteles válasz nincs. Igen ám, de a frakciószakértők kereteivel kellett valamit kezdeni,  merthogy pártok attól még továbbra is fennmaradtak, sőt a továbbra is a politika szereplői maradtak és aránylag racionális igényük volt arra, hogy ha már egyszer a képviselőjüket a nép a képviselőtestületbe beválasztotta, akkor legyen módjuk szakmai háttérmunkát is a képviselői munka mögé rakni. Persze első ránézésre ez ellenzéki perspektíva, mert hiszen a kormányoldal számára szakmai támogatást nyújt az apparátus, de nem így alakult. A kormánypártnak legalább olyan igénye volt a korábbi frakciószakértői keret fenntartására, mint az ellenzéknek. A polgármester pedig fogta és az egész frakciós szakértői keret rendszert átpakolta a bizottságok mellé, mondván, hogy tessék a forrást arányosan elosztani, az egykori frakció szakértői keretért dolgozó közreműködők pedig legyenek pro forma a bizottságok megbízottjai. Szóval innen származik a bizottsági szakértői állomány havi szakértői keretekben kifejezett része. Az átszervezés e részének ugyanannyi haszna lett mint a frakciók megszüntetésének. Körülbelül semmi.

S ezzel nagyjából össze is foglaltam a józsefvárosi lokális parlamentarizmus a népfelséget megjelenítő szervezetét, tehát a látszatvilág leghivatalosabb részét. Bár hozzá kell tegyem, hogy a  népfelség kelléke a nagyarányú győzelemből fakadó polgármesteri identitás is. Kocsis alighanem tényleg hisz abban, hogy őt Józsefváros népe az informális teljhatalom gyakorlására felhatalmazta, amikor minden egyes körzetben fideszes képviselőnek polgármesterként pedig neki ( ráadásul 50% fölötti többséggel) adott mandátumot. Ez a kis, helyi, józsefvárosi fülkeforradalmár identitás. Szerencsére e mandátum sem tart mindörökké. Sőt, bő fél év és eljön a búcsúzkodás ideje. A kormányváltásé.

Komássy Ákos - Józsefváros, Corvin-negyed

… avagy munkaelvonási tünetek  az MNP-III.-ban
Rövid állapotjelentés egy tétova együttműködési kísérlet kudarcáról

Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a Munkáért Lakhatást Program rövid történetét, mely majd’ háromévi hányattatás után, – mint azt a legfőbb döntéshozóktól a napokban megtudtuk – végképp lezárult.

A PROGRAM, melyhez a lakbérhátralékkal küzdő százak fűztek, a többszöri bátorító ígéretek után nem megalapozatlannak tűnő reményeket, a napokban végképp kimúlt. Az idevágó dokumentumokat – Szili Balázs képviselő úr jóvoltából – a teljesség igénye nélkül tesszük közzé. Az anyag közzétételében semmiféle tendenciózusság nincs, egyedül az adott téma érthetősége, no meg a rendelkezésünkre bocsátott Beszámoló esetleges hiányosságai szabják meg a közölhetőség határait. A szerteágazó anyagból ezúttal csak az önkormány- zatnak a projekt megvalósítására alakított Munkáért Lakhatást Munkacsoport által kibocsátott beszámolóját publikáljuk a mellékletekben. Idézeteink is onnan származnak.

***

* A kezdetek – a lelkes kezdeti bizakodást követő mind baljósabb jelek

A program keletkezéséről röviden: 2011 tavaszán – kiindulva az MNP I.-ben a Rév8 felügyelete mellett általunk megszervezett Bérlői Bevonással történő Felújítási Rendszer tapasztalataiból –, az egyre növekvő számú lakbérhátralékosok ügyének előmozdítására, Munkáért Lakhatás címmel egy programot hirdettünk meg, melynek beharangozóját nagyszámú érdeklődő mellett, a Kesztyűgyárban tartottuk meg. A fórumon az érdeklődő lakosságon és a civil aktivistákon kívül  részt vett a (majdnem) teljes képviselői spektrum, s – bár megígérték – csak egyedül a vezető kétharmad  képviseletét kellett nélkülöznünk.

Nekik – mindőjüknek – sajnálatos módon közbejött valami, amit, rendkívül korrekten, a kezdés előtt tizenöt perccel, titkárságuk által tudattak is velünk. A fórumot követően, egy személyes találkozót kértünk a polgármestertől, aki kabinetfőnöke személyében kapcsolatba is lépett velünk, aki azonnali választ ígért a neki átadott projektvázlatunkra, amit korrekten el is küldött nekünk. Mármint – időnkénti szerény sürgetéseinkre – úgy két év múlva, mely levél örömmel tudatja velünk, hogy "egy informális(!) munkacsoportot hoztak létre a lakosság életkörülményeinek javítására”...melyet – hinnétek-e – Munkáért  Lakhatást  Programnak, a benne dolgozó "informális" résztvevőket, beleértve házi civiljeiket is, MLM-nek nevezték el.(Félreértés ne essék, az önkori "informális" csoportja nem egy illegális Multi-level Marketing csapatot állított ki, mely rövidítés közismerten e marketing-fajtát jelöli, hanem egyszerűen lenyúlta a mi munkacímünket, és Munkáért Lakhatást Munkacsoport címen, egy "informális konzultációs tanácskozási rendet(!) hozott létre,  2013. április 4. napján.")  

S bár mi bevalljuk, hogy fogalmunk sincs, mi a frász az a "tanácskozási rend", s ha már, akkor mért kell annak "informálisnak" lenni, a főgondunk mégsem ez. Hanem az, hogy aki mindezt morálisan rendjénvalónak tartja, s képes arra, hogy saját programunk előnyeiről, mint önálló leleményről, minket fontoskodó stílusban győzködjön, az másra is képes. És nem is csalódtunk.

Merthogy a "tanácskozási rend" lovagjai, akik majd' három évig lebegtették ezt a programot, s ráadásul még pár héttel ezelőtt is a közeli megvalósítás ígéretével áltatták a népeket, (lsd. melléklet) – most láthatjátok! – egyetlen olyan indokot sem hoznak fel a megvalósítás ellen, amely megállna a saját lábán.

* Lehet-e bérlői munkaprogramot szervezni fantom- és álbérlőkkel, avagy kell-e egy Kőmíves Kelemenné az épített és szociális „állag” megőrzéséhez

Általában véve azt mondhatjuk, hogy az egész beszámoló szellemiségét a lakossággal szembeni távolságtartó bizalmatlanság hatja át. Konkrétan pedig az alábbiakat, a teljesség igénye nélkül. (Egyébként – nem itt – a részletes szövegkritikai elemzésre és az összes idevágó anyag feldolgozására sor kerül.)  

„A Program megvalósítása során  komoly ellentmondások generálódhatnak(!) a bérlők részéről" – fejtegetik, s indoklás híján, nem tudhatni, mire is gondoltak. De vagyonkezelői oldalról is "felléphetnek nehézségek", hisz' a "lakókról pontos nyilvántartás szükséges..., mely rendkívül időigényes kézi vezérlést(?) igényelne részükről." A lakók kiválasztására javasolt öt pontból pedig csak a bérlő tényleges jogosultságának vizsgálata marad ki. (Pl., mi van azzal a bérlővel, aki magántulajdonú, lakhatásra alkalmas saját tulajdonú lakása dacára, önkormányzati(!)  bérlőként fülig el van adósodva. A kölcsönös mulasztásos jogsértés nyilvánvalósága miatt ez nem is olyan egyszerű, hisz' a bérbeadáskor ez a körülmény – szociális bérlakás egy lakástulajdonosnak! – hogyan maradhatott figyelmen kívül? És ezekben az esetekben nem jogilag releváns eseti kivételekről van szó!) És ez, csak egy kis töredéke a kölcsönös mulasztásos törvénysértések bérlakásügyben kiterjedt hálózatának, melyekben – sok más mellett – leginkább az ún. rászorultsági elv sérül.)

„Magas munkabiztonsági és jogilag aggályos(!) garanciális szabályok", és megint csak "aggályos munkavégzési ellenőrzés” – folytatódik a kérlelhetetlen érvelés. Megkérdeznénk, hogy ugyan kiket illetően merülnek fel „aggályok a munkavégzést illetően?” Csak nem a „munkavégzést ellenőrzők” részéről tán?  

És amikor az állattetemekkel és poloskás bútorokkal dugig telt pincékből feljőve, a kőporfelhőben légkalapáccsal végzett udvarfeltörés várt ránk? Még szerencse, hogy az "aggályoskodók" közül egyik sem volt jelen a "bérlői konfliktusokat generáló" munkálatoknál, s azóta is – HTCS-s civiljeikkel együtt – legfeljebb ha hírből ismerik az egész vircsaftot. Ők egyébként valami homályos okból úgy érzik ugyanis, hogy az ügyben való járatlanságuk kritikátlan szervilizmussal tetézve, valamiféle elfogulatlansággal ruházza fel őket, amit ők – sajátos módon – "politikamentességnek" neveznek. Hát az egészből – szerintünk legalábbis – csak a "mentesség" az, ami biztos... 

És a karbantartási-állagmegóvási munkára szerződött Vállalkozóra hivatkozni, mely "harmadik félnek a munkába való bevonását csak akkor teszi lehetővé, ha az jelzi, hogy a feladat elvégzését nem tudja vállalni"? Nos, ez az indoklás meg – úgy mondanám, hogy – féloldali jogfogyatkozásban szenved. Mert, ab ovo, fel sem veti azt a körülményt, hogy mi van akkor, ha a "feladat", épp' a Vállalkozó „rendszerszinten megvalósuló” mulasztásából lesz elvégzetlen.

Összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy az egész beszámoló szellemiségét meghatározza annak ki nem mondása, hogy rendezetlen bérleményi jogviszonyokra semmiféle munkaprogramot nem lehet alapozni. Szinte kínos, amikor a Beszámoló erre – ha közvetve és akaratlanul is, de – számunkra világosan utal. „A Kisfalu Kft. tájékoztatása szerint jelenleg rendkívül időigényes annak kimutatása, hogy melyek azok a bérlők, akiknek 3-6 hónapon túli tartozása van csak, mert az általuk alkalmazott nyilvántartás lekérdezhetősége miatt, kizárólag épületenként vizsgálva, kézi vezérlés(?) mellett lehet adatot nyerni.”

Félve és az olvasott szövegnek csak a lényegét nem pontosan értve, kérdezzük, hogy akkor mire is való az „általuk alkalmazott nyilvántartás”, melynek csak a „lekérdezhetőségével” van némi gond, s mindezt, hogyan lehet „kézi vezérléssel” pótolni? Hangsúlyozzuk, hogy mindezt a munkaprogram elleni érvek egyikeként sorolják fel!   

* A titokgazda rejtélye – avagy mik hangozhatnak el egy, a témánkban négy hónapon át folytatott, „informális konzultációs tanácskozási rend” korszakos jelentőségű megbeszélésein – avagy lehet-e tohuvabohu nélkül is épkézláb munkaprogramot csinálni

Mert miről is szólna, és mi indokolná a lakbérhátralékkal küzdő bérlők részére szervezett programot? Az nyilvánvaló ugyan, hogy az egyre válságosabb helyzetbe sodródó  bérlőkről, de az kevésbé, hogy – most az összefüggésekre is rátérve – az így elvégzendő munka, azoknak a szerződéses feladatoknak rendszeres elmaradásából tevődne ki, melyeket a Vállalkozó „kizárólagos jelleggel végez”, s melyeket csak az ő hozzájárulásával végezhet „harmadik fél.” És így akár igaza is lehet(ne) az MLM-es indoklásnak. Csak éppen akkor ki felel az évtizedek óta lommal teli, járványveszéllyel  terhes padlások-pincék siralmas állapotaiért, bennük a „számolatlanul”  elfolyó megaköbméterekkel, melyeket egyébként a bérlőkkel fizettetnek ki. És persze a szétrongált –lopkodott állag „kezelése” sem a lakók feladata lenne talán, bár a felelősséget – csak úgy általában – mindig rájuk hárítják..

Olvassátok el hát az itt felhozott indokokat, kedves bérlőtársaim, akik most rajtam kéritek számon az évek óta lebegtetett program sorsát, melyről egyébként a mai napig nem tudnánk semmit, ha  Szili Balázs képviselő úr – nem épp’ könnyen – meg nem szerzi  az idevágó iratokat. Azét a programét, melyet a kiváló Szociális  Építőtáborban dolgozó kollégáim már az ország számos, hasonló gonddal küzdő pontján sikerre vittek. Azok a fiatal, magasan kvalifikált kollégák, akikkel – önkormányzati s részben civil részről is – szembe akartak fordítani bennünket, ám ők átláttak a szitán, s egy közös munkaprogram projektvázlatával kerestek meg bennünket. (Bevallom, ezt civil munkám egyik legnagyobb elismerésének tartom. Manapság, amikor a szolidaritásnak még köreinkben is kevesebb becsülete van, mint a kegyosztó kéznek, az ilyesmi valódi és ritka érték.)

Ám – mint később kiderült – ők sem kellettek a „bérlői konfliktusokról” vizionáló önkorinak. Pedig egy pillanatig úgy tűnt, hogy ők lesznek azok a kompromisszumkész partnerek, akik hajlandóak lesznek eltekinteni a tabunak tekintett bérlői jogviszonyrendezéstől, mielőtt a munkaprogramba fognának. És, hogy mindennek ellenkezőjéről nem nekünk kellett őket meggyőzni, arról – tisztelt MLM és civil támogatói – az a már említett levél tanúskodik, melyben egy velük közös program körvonalai bontakoznak ki. Természetesen ezt a levelet is – más, érdeklődésre számot tartható doksival együtt – készséggel tesszük közzé. Ez alkalommal azonban maradjunk a nemrég hozzáférhetővé vált önkormányzati „Munkáért Lakhatást Munkacsoport” időt, fáradságot (ja, és pénzt) nem kímélő áldásos tevékenységénél. Egy alkalomra ez is több, mint elég…

Budaházy Gusztáv, választott lakossági képviselő

***

Mellékletek:

* Szili Balázs képviselői kérdésére válasz Kocsis Máté polgármester úrtól - 2013.12.17.
* Beszámoló a Munkáért Lakhatást Munkacsoport tevékenységéről - 2013.07.04. (és Rimán Edina jegyző levele Szili Balázs részére - 2013.12.10.)
* Dr. Sára Botond alpolgármester levele Budaházy Gusztáv részére - 2013.04.11.

Bár eddig sem volt nagyon szokásunk, hogy kommenteket tegyünk fel posztként – bár már egyszer előfordult – most megint kivételt teszünk, mert A nagy égés - 3. rész posztunkra két figyelemre méltó észrevétel is érkezett. Mi meg úgy gondoltuk, érdemes lenne ezeket így külön posztban is megismertetni a Nagyérdeművel. A Nyájas Olvasó meg majd megint eldönti, hogy mindezt jól tettük-e, avagy sem…

timargabor - 2014.01.05. 05:51:24

Nem mondom, hogy nincs benne igazság, de képzeljük el, ha lenne az önkormányzatnak mondjuk egy 15-25 tényleg felújított, beköltözhető lakásból álló kríziskerete: (1) mekkora presszió indulna meg több irányból, hogy "utalja ki" rászorulóknak (nem haváriákkal kapcsolatban, hanem általában)? (2) mennyibe kerülne az őrzésük és az önkényes foglalók kilakoltatása?

ultimahora  - 2014.01.09. 00:23:40

Egy felújított, beköltözhető lakásokból álló – és lehetőleg egy lakóépületre összpontosított – krízislakás-állomány létrehozása igen, nagyon is indokolt. A rászorulók pressziójától, őrzési problémáktól és az önkényesektől való aggodalom jogos ugyan, de ez semmivel sem lenne nagyobb, a már amúgy is meglévőnél. A kerület valamennyi bérházában fellelhető, többszáz üres lakás őrzése és az önkényesek "kezelésében" kialakult következetlen és átláthatatlan szociális- és joggyakorlat ugyan, ma eléggé riasztó képet fest, ám a megoldás mégsem oly lehetetlen, mint amilyennek látszik.

A mai értelemben vett házmesteri rendszer nálunk százötven éve működik, mondhatni kifogástalanul és mindig a korszerű követelményeknek megfelelően.(Az időnkénti politikai pressziókról, mely nemcsak őket sújtotta, most ne essék szó.)

A következetlen és tanácsrendszerbeli zárványokkal terhes önkormányzati törvény nyomán elszabadult tarthatatlan és a háborús pusztításéval felérő gyakorlat – szégyenszemre – csak nálunk dúl változatlanul; térségünkben is számos példát (Lengyelország, Szlovénia) láthatunk a szociális- és jogi értelemben egyaránt korszerű megoldásra. Az emberi élhetőséget tekintve párialétbe taszított, minden jogbiztonságtól megfosztott önkormányzati bérlői lét kiszolgáltatottságán – állítom – néhány rendeletmódosítással nagyban lehetne segíteni, ha nem is varázsütésre, de kitartó munkával. És csak így, a bérházak belső rendjének korszerű kialakításával nyerne értelmet a "hardver" bevonása is a szisztémába. Magyarán, az időnkénti rendfenntartó rohamok hatása a bérházakban meghúzódó bűntanyák ellen, megfelelő jogi-szociális "szoftver" nélkül, elszáll, mint kelő nappal az éji köd.

…avagy a Ludoviceum utcza
Józsefváros utcanevei máig beszédesek, és a különböző utcanevekből könnyen következtethetünk a környék nevezetességeire, fontos helyzetére. Gondoljunk csak a Diószegi Sámuel utcára, mely régen Örömvölgy utcza volt, vagy a mai Illés utcára, ami 200 éve még Birka út volt, de a mai Korányi Sándor utcát is máshogy, Ludoviceum utczának hívták elődeink.

Az 1700-as 1800-as években az akkori Ludoviceum utca az Üllői út és Örömvölgy (Diószegi S.) utcza között húzódott, és az akkoriban Józsefváros ezen területét meghatározó, mezőgazdasági és állattartó területek határvonalát is képezte. A mai Orczy-kert (18. század utolsó éveiben jött létre) korábban az állattartók paradicsoma volt, gazdaságukat, lehetőleg itt ezen a legelőterületen és közelében alakították ki, mivel a terület bővelkedett vízben, tiszta ivó és artézi, vagy csak öntözésre alkalmas vízben egyaránt (A mai botanikus kertnél találjuk a bővizű, híres Illés (Éliás) kútját). Mezőgazdasági szempontból kétségtelenül az Illés-kút környéke volt e vidék legértékesebb része, és a 18. század végén még tucatnyi tehén és félezer birka legelészett a környéken.

Ezek a területek (Rákóczi-szabadságharc után a polgárság között felosztott és kiadott szántóterületek, Mosel-birtok) Józsefváros egyéb részeitől eltérően, aztán csak lassan váltak/válhattak lakó-, lakóházas, lakónegyed területté. A környéken jellemző mezőgazdasági tevékenység, és állattartás fejlődésével a beáramló munkaerő részére (napszámosok, juhászok, csordások, cselédek, stb.) a földek között házhelyeket jelöltek ki, majd szépen lassan megindult a betelepülés. Budapest fejlődésével, lassan, de biztosan fejlődött ez a városrész is. Az 1736-os adatokból 7-800 főre becsült teljes lakosság, 1777-re 3.150 főre bővült, és 425 lakóházban élhetett. Ebben az időszakban a telekspekuláció a leggyümölcsözőbb tőkebefektetés Józsefvárosban, és ez volt akkoriban a meggazdagodás legbiztosabb útja is. Az 1803-as évektől kezdve, a Mosel-örökösök által megindult a hatalmas Mosel-birtok (majorok és szántók) kis parcellákra történő felosztása és kiárusítása. A józsefvárosiak létszáma 1806-ban már 6.960 fő volt és 1850-re 17.554 főre növekedett, akik 2.019 lakóházban élhettek. Ez az emelkedés a későbbiekben is hasonlóan folytatódott, 1869-ben 41.831 fő; 1880-ban 63.994 fő, 1890-ben 93.063 fő, 1900-ban 133.419 fő, 1910-ben 151.845 fő, 1920-ban 145.408 fő, 1930-ban 141.119 fő, 1941-ben 150.726 fő, 1949-ben 139.673 fő, 1960-ban 142.941 fő, és napjainkban ~80.000 fő körüli.

A 20. század elején, a megnövekedett lakosság igényeinek megfelelően azt látjuk, hogy a Józsefvárosban 20-as számmal közlekedő villamos, az Örömvölgy / Diószegi Sámuel utcán hasítva a Korányi Sándor utca közelében is megáll. Az 1928-tól közlekedő 14-es autóbuszcsalád, 1933.12.15.-től érvényes menetrendje szerint, megáll a Ludoviceum utczában, és ez az 1930-as évek végéig nem is változott. Mára azonban egyik tömegközlekedési eszköz sem érinti a Korányi Sándor utcát.

A Pál utcai fiúk is ezen a környéken „élték” mindennapjaikat. A Füvészkert - mint a korabeli térképeken látható - a mai Klinikák metróállomástól kifelé kezdődött, és a Szigony utca, Üllői út, Korányi Sándor utca (Ludoviceum utca), Illés utca, Tömő utca által határolt, azóta nagyrészt beépített területen volt. Ennek a területnek a Tömő utca felé eső hátsó traktusában látható a regényben is leírt, szimmetrikus elrendezésű üvegház.

A Ludoviceum utcza mai nevét, Korányi Sándor orvosról kapta 1946-ban, akinek egykori klinikája (a mai I. sz. Belgyógyászati Klinika) a Korányi Sándor utca 2. alatt található. Az akkori Ludoviceum utca tehát, ma az ő nevét viseli.

Napjaink Józsefvárosban is dúló utcanév változtatási versenye miatt joggal aggódhat a Korányi Sándor utca is, de vélhetőleg Ludoviceum utcára nem keresztelik már vissza. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Központ tervezésekor ugyanis, az Orczy-kerten átvezető, egészen a Népligetig tartó, archaizáló, monumentális térfalakkal kísért „új Ludoviceum utca” – „új épületutca” létrehozására tettek javaslatot, amelynek irányát a park területén a sportközpont két tömegre bontott, kortárs együttese jelöl majd ki. Ha ez így lesz, akkor újra lesz Ludoviceum utcánk, és remélhetőleg megmarad a Korányi Sándor utcánk is, bár ma a Ludovika programból még csak az eltűnt Üllői úti fák látszódnak.

Körmendi Gábor Attila

Az a tragédia folytán világosan kiderült, hogy az Önkormányzat nincsen felkészülve az ilyen „égető problémák” megoldására. Az esetleges ideiglenes elhelyezést biztosító lakások kijelölése és felújítása három hetet vett igénybe. Az utcára került emberek azonnali elhelyezését kizárólag a katasztrófavédelem tömegszállása volt hivatott megoldani. Ez egy falusi Önkormányzat esetében talán elfogadható megoldás, de Magyarország legnagyobb felhasználatlan lakásállományával rendelkező kerülete esetében nagyon nem!

Valahogy, arra sosem jut pénz, hogy évi néhány lakás felújításával létrehozzon az Önkormányzat egy krízislakás állományt. Most, hogy bekövetkezett a baj, kiderült, mégis csak van pénz! Van, 16 lakásra is! Természetesen a büdzsét kevésbé terhelné meg, ha apránként történne a felújítás, nem pedig egyszerre, jóval tervezhetőbb is lett volna a felhasználható lakásállomány kialakítása, ha a költségvetés évente rendelkezne néhány lakás felújításáról, és egy szerencsétlenség esetén a károsultaknak sem önmaguk számára kellene elhelyezést biztosítani. Jó lenne eljutni oda, hogy szükséges intézkedések tervezett formában történnek, nem pedig vis major helyzet által kikényszerítve.

Amire sikerült a cserelakásokat beköltözhető állapotba hozni, addigra befejeződött a Tolnai utcai épület elektromos hálózatának felújítása, és megkezdődhetett a visszaköltözés, a gázszolgáltatást nélkülöző épület lakható állapotúnak nyilvánított lakásaiba. Minden család kapott két olajradiátort, és egy elektromos főzőlapot. Ezek számára ún. lengővezetékkel biztosítanak áramot, azzal a kikötéssel, hogy a három eszközből egyszerre kettő működtethető. A legmegnyugtatóbb megoldás a teljes vezetékcsere csere lett volna a lakásokon belül, de arra nem volt fedezet a 76 millió + ÁFA épület felújítási költségvetésben. Nyilván kimaradt a tervezésből, hiszen néhány millióval több pénzt ugyanúgy megszavazott volna a Testület…

A családok a megszokott gázfűtés és főzés költségeit jóval felülmúló villanyszámlára számíthatnak, s még az azon feltüntetett rezsicsökkentés összege sem fogja vigasztalni őket. Az Önkormányzati rendelet ilyen esetekre is kínál megoldást, a 30 napot meghaladó gázszolgáltatás szüneteltetés esetén, háztartásonként 15 000 Ft fűtés kompenzációt fizet. Csak bizonyos jövedelem alatt, egyformán a 20 m2-es lakásra ugyanúgy, mint a 90 m2-esre. Ez a rendszer jóval egyszerűbb, mint vizsgálni az előző fűtésszezon számláit, és a tényleges többletköltséget kifizetni, de legalább igazságtalan is. (De hát, mért pont ez lenne igazságos.) Jelen esetben márciusra várható a gázellátás visszaállítása, tehát jelentősen meghaladja a 30 napot, eladósítva a lakókat. A probléma jelzése, Egry Attila Alpolgármester Úrnál értő fülekre talált! Alpolgármester Úr 30 000 Ft támogatást ígért, valamennyi visszaköltöző családnak, az alpolgármesteri keretet terhére. Köszönet érte!

Ez egyszeri megoldásnak megfelelő, de hosszú távon a rendelet életszerűvé tételére lenne szükség. Talán a mostani szerencsétlenség kapcsán, ebben is sikerül eredményt elérni.

Szili Balázs

Ezzel és az ezért folytatandó küzdelem eddigi feladataival készül a magyar baloldal az előttünk álló évre. Mindent elkövettek ellenfeleink az ország ellen. Orbán és hívei ügyködésének árát szinte mindannyian nyögjük, de a politikai marketing és a latin-amerikai stílusú posztmodern önkény hazánkban megélhető elegye honfitársaink pont egy újraválasztáshoz elegendő tömegét tartja permanensen a „Fidesz jobban teljesít” tudatban.

Halkan azért reménykedek, hogy mégis megvan az esélye annak, hogy választó többségünk az utolsó pillanatra tisztán fog látni és a kormányváltásra szavaz. S ha így lesz, a kormányváltó csendes többség tavasszal megszabadítja Magyarországot Orbántól, ősszel pedig Józsefvárost Kocsis Mátétól.

Nehéz, indulatokkal és feszültséggel terhelt, de remélhetőleg jó értelemben sorsdöntő év elé nézünk. Pontosan tudom, hogy a baloldal sincs a legjobb karban, de az elemeire tépett Magyarországnak így is sokkal jobbat tesz, mint a ma fojtogató önkény folytatása.

Röviden évzáró soraimat azzal zárom, hogy szolidaritást, rengeteg türelmet, munkakedvet és új reményt kívánok Józsefváros és Magyarország minden polgárának 2014-re! Szükségünk lesz rá.

Üdvözlettel: Komássy Ákos

Sok-sok évvel korábban, december 24-én dél körül, egyre többen toporogtak a fenyőfaárusok közelében, várva az árusok távozását, akik hátrahagyták a satnyácska, eladatlan fáikat. A fenyőfaosztás önkiszolgáló módban zajlott akkoriban. Akinek esetleg nem jutott volna, annak letört egy nagyobb ágat az, aki szerencsésebb volt, így egy kis fenyőillatot, mindenki vihetett a szobájába Karácsony Szent Estére.

Egyszer csak valaki kitalálta, hogy a maradék fákat el kell szállítani. A szociálisan érzékeny árusok persze szétosztották fáikat a zárásra váró téblábolók között, de ők voltak kisebbségben. Az ingyen fára várók általában hoppon maradtak. Voltak olyan árusok, akik kifejezetten élvezték, hogy néhány nyugdíjas, mint a kenyérleső, vágyakozón nézi a teherautóra felpakolt fákat. Egyszer, amikor már vásárló nem volt, csak néhány kopottas öltözékű ember lófrált a faárusító hely környékén és a teherautó még nem érkezett meg, az árus egy baltával, akkurátusan aprítani kezdte a fákat.

- Ha úgyis csak felvágja, inkább adja nekem! – szólt egy idős asszony.
- Majd ha kifizeti! – volt a lakonikus válasz.
- Nincsen pénzem! De magának mindegy, hogy felvágja, vagy nekem adja! Kérem, szánjon meg, hadd legyen karácsonyfám!
- Nincs pénz, nincs fa! – szólt az árus, és kaján vigyorral az arcán, lesújtott a baltával. Miután a néni arcán lecsordult egy kövér könnycsepp, hozzátette:
- Nem sírni kell, fizetni!

Manapság ilyen mentalitású emberek a Parlamentben is ülnek, és a hasonló nincstelen nénikkel próbálják megértetni, hogy annyit érnek, amennyijük van, nem is méltóak többre. Persze arra is rájöttek, hogy forgács helyett, kampánynak jobb a fenyő. Így a választások előtt fenyőfaosztás folyt több helyen az országban. Állami pénzen FIDESZ képviselők osztottak, ki tudja mi alapján megállapított rászorultsági alapon. Nálunk a Gutenberg téren és a Vajdahunyad utcában kaphattak fenyőfát, akik részesülhettek az Önkormányzat gondoskodásában.

A Vajdahunyad utcai osztást magam is megnéztem. Néhány ismerős köszönt rám, akik boldogan mesélték, végre lesz karácsonyfájuk, mert az utóbbi években már erre sem futja. Látva a csillogó szemeket, már nem is érdekelt, az álhumánus kampány esemény, az esetleg Kubatov-listás kiválasztás, hiszen az öröm, amit okozott az valódi volt.

Szili Balázs

***

Azonban a bizottsagiirnoknak is volt egy-két kérdése blogján az idei faosztással kapcsolatban:

Kérdések - Itt van ez a cikk a kerületi karácsonyfaosztogatásról, amiből több dolgot nem értek. Például hogy ki és milyen alapon kapott ingyenfát, meg hogy miért azok osztogatták, akik (persze csak fideszesek), és miért kampányol a kerületi honlap Vas Imrének, akinek semmi köze jelenleg a környékhez... (A Központi Bizottság világa blog)

Tisztelt Polgármester Úr!

Idestova négy éve annak, hogy – megtisztelő kérésének eleget téve – egy ötfős csapat tagjaként  az ön dolgozószobájában, felvázoltuk egy új, korszerű jogelvek szerinti és egy mai életviszonyokkal vérfrissített bérleményi jogviszonyrendszer kidolgozására vonatkozó elképzeléseinket.

A megbeszélésünket követő sokirányú szakmai egyeztetést egy képviselő-testületi határozat (89/2010/III.24.) hagyta jóvá, mely világosan kijelölte feladatainkat, benne a NÉGYHÁZ Egyesület ún. tapasztalati szakértői szerepét is. És most, polgármester úr, nem is tenném fel önnek azt a sokadszori kérdést, – hogy ti. kik és miért gáncsolták el tervezetünket, amelybe mi tíz év kemény munkáját öltük, – s mely csak annyiszor maradt megválaszolatlanul, ahányszor megkérdeztük, beleértve t. képviselőink által időnként ez ügyben feltett „képviselői kérdéseket” is. Úgy véltük ugyanis – s ezt látszott megerősíteni a tavalyi több hónapos tárgyalássorozat is az ön megbízottjával, Soós képviselő úrral, – hogy munkánk, beleértve a Munkáért-Lakhatás Program általunk kezdeményezett koncepcióját is egy más, szakmainak semmiképp nem nevezhető dimenzióban kerül megméretésre, melynek megítélésére  a mi gyarló készségeink végképp alkalmatlanok.

Bevallom, – képviseltjeim tanácsára – nem is fordultam volna ez ügyben többé önhöz, ha a napokban nem vettük volna hírét annak, hogy ön döntött a nehéz dilemmában, és jelöltként ismét ringbe száll a polgármesteri székért  folytatandó küzdelembe.

Ezért illúziók nélkül, de mély kötelezettségérzettől vezettetve, ismét megkérdezzük önt, hajlandó-e szóba állni valódi lakossági képviselőkkel is, akik nem hódolattól áthatva, de egyenrangú partnerként, a dolgot magát nézve szeretnének önnel tárgyalni, meggyőződésük szerint fontos kérdésekről. Ha erre mutatna ön némi hajlandóságot, akkor mi is részletesen kifejtjük önnek, hogy a főkérdésekben – a valóságos bérleményjogi helyzet, az épített- és a humán-szociális „állag” rohamos leromlásának valóságos okai, benne a kaotikus, lassan a pandémia méretét öltő járványveszéllyel, a megállíthatatlanul terjedő ún. „üreslakás” szindróma, melyet nem lehet befalazással megállítani, az általunk többször is beterjesztett, majd önök által kisajátított és később félrevetett Munkáért-Lakhatás Program (copyright by NÉGYHÁZ Egy.) stb.. – hogyan gondoljuk mi az előrelépést.

Néhány alapvető, a mai életviszonyokra és egy  korszerű szociális- és jogelvekre alapozott változás szükségességében, melyet egyébként az önkormányzat által felkért külső szakjogász segítségével dolgoztunk ki, már négy éve, az ön szakértői gárdájának jóváhagyásával megegyeztünk. Ezt követően, miután láthatóan akadozni, majd leállni kezdett a megkezdett projekt, s miután nagynehezen beverekedtem magam önhöz, megkérdezni, hogy mire véljem azt a sajátos munkamódszert, melyben az ön főtanácsadója nyomásgyakorlással és hamis tanúzásra való rábírással próbálja a bérlőket a szerződéses egyesületünkkel való „együttműködésre” rábírni, ön megnyugtatott, hogy semmi okot nem lát a projekt lefújására, s a „félreértések” tisztázását ígérte.

Mindennek négy éve, s az ügyben semmi előrelépés nincs, s kérésemre, hogy akkor miért nem szünteti meg a k-t határozattal szentesített, tartalmilag máig megvalósítatlan szerződést, ön legutóbb az idei közmeghallgatáson sem válaszolt érdemben. Maradt tehát az az elavult, tanácsrendszerbeli zárványként öröklődött struktúra, amely képtelen felfogni, hogy az önkormányzati bérházrendszer önmagában is egy önálló, üzemszerűen működő struktúra, melynek működtetését – hasonlóan más vállalati-üzemi struktúrákhoz – nem lehet „lakossági bejelentések” s egyébként a szakszerűség minimumát is nélkülöző „bérleményellenőrzések” útján biztosítani.

Egyszerű példa 1: az  épített állag megőrzésének lehetetlenségére: a bérházakban nincs tervszerű megelőző karbantartás, amely a  fenntarthatóság minimumát jelentette egészen a legutóbbi időkig. Helyette a „lakossági bejelentésre” történő, senki által nem ellenőrzött, a minimális rendszerbiztonságot is nélkülöző,  közjogilag is a vicckategóriába illő, meghatározhatatlan gyakorlat lépett, melynek nevesítésétől inkább óvakodnánk.  S ha lehet, még hajmeresztőbbek az  „állagmegóvás” humán-szociális vonatkozásai. Valódi bérlői identifikácó hiányában, – miután a hivatali illetékeseknek fogalmuk sincs róla – lakossági tanúsítványok döntenek pl. hagyatéki ügyben rendezendő bérlői jogállás megítélésének tárgyában, sokszor olyanok, akiknek a sajátjuk is kétséges. Na, ezek – és még annyi, itt fel nem sorolható más – annak az útnak stációi, melyek mára, az önkormányzati bérházak legtöbbjét, a kocsma-diszkó-drogtanya-bordély szindrómával jellemezhető, a lakosság többségének élhetőségét, mindennapi önregenerációját ellehetetlenítő áttekinthetetlen állapotokhoz vezetett.

Mindezt, polgármester úr, „törvényi fogyatékosságokkal” indokolni, ahogy ezt némely képviselő, de jogvégzett főtisztviselő is teszi, szerintünk „több mint bűn, hiba.”  (Arról most nem is beszélve, hogy az elavult törvények megváltoztatása manapság seperc alatt történik meg. Példáink egyébként nevesíthetők, és a maguk képtelen voltában, idézhetők is.)  Most már csak arra lennénk kíváncsiak, hogy milyen „joghézagok” teszik lehetetlenné a szakszerű bérlemény-nyilvántartást, s teszik lehetővé az évek-évtizedek óta „lebegő” fantombérlők, álbérlők siserahadát, melyek nemcsak az önök „nyilvántartását” lehetetlenítik el, de és főképp a mi életünket-lakhatásunkat, melyet egyébként szolgálniuk kéne. És mindezt, polgármester úr, a közmeghallgatáson gyalázatosan letromfolt-elhallgattatott jámbor polgárok nevében is mondom, azokéban, akik a furmányosan elsinkófált lakhatási körülmények kategória miatt elbizonytalanodtak, s – szégyenszemre –  dadogva, sírásközeli állapotban tudtak csak megnyilvánulni a moderátor álorcájában szereplő közönséges cenzor  szemérmetlen okvetetlenkedései miatt.      

És most, kissé sajátos nézőpontból, hadd tegyek fel egy olyan súlyos kérdésről, mint az ún. "üres lakások" ügye, egy kissé rendhagyó kérdést.

Az untalan felhozott nyugati példákat most hagyva is, hadd kérdezzem meg, hogy a mai államrezon jogelődjének tekintett két háború közti időben, voltak-e üres lakások a bérlakások házatáján? Bizony, hogy nem volt, sem ötszáz sem ötven, mert egy se nem volt. A bérházállomány jómódú polgárok, de elsősorban biztosítótársaságok és persze a népnyúzó bankok kezén volt, megfizethető, kulturáltan lakható, és a mainál sokszorosan nagyobb lakásszámmal. Na, ezt örökölte a tanácsi rendszer dicstelen korszaka után a rendszerváltott ország, s az állapotai olyanok, amilyenek egyik „átkosban” sem voltak.

Elmondanám végül, hogy a  kerületben végzett felméréseink során, a nemrég, 103 éves korában elhunyt legidősebb adatközlőm, özv. Nimsz Lajosné, szakembereket felülmúló tudással és láttató hitelességgel mesélt a korról. Persze tudom, mi minden változott azóta, magam is több mint félszázada élek itt, mégis azt hiszem, volna néhány megfontolni való még a múltból. Mindenekelőtt az, hogy a legjobb vezetés is hiába tör jobbra, és akár meg is feszülhet céljai elérése érdekében, ha nem ért szót a lakosságnak akár egy rétegével is. Márpedig a kilakoltatásra váró család, még ha erősen "önhibás" is, mindig erkölcsi fölényben érzi magát a hivatallal szemben, amíg a házban – mondjuk – hét üres lakás áll, melyből három befalazva, kettőben meg  azok a "jólértesültek" laknak (köztük egyszer már kilakoltatottak), akik tudják,hogyan kell biztonságosan mozogni ebben a csak kívülálló számára nehezen kiismerhető közegben. És a maradék kettő? Nos, azok valóban nem üresek, nagyon is lakottak, sőt, azt mondanám, üzletszerűen azok. A bérlő ugyanis, egy zuglói villatulajdonos, aki ugyan sosem lakott benne, mégis "szolid házat" visz bennük. Mármint "nyilvánosat".  Gondolja, polgármester úr, hogy a hajdani háztulajdonosok, akikről fentebb már szóltunk, s akik egyáltalán nem voltak jószolgálati intézmények, fel tudnák fogni ép ésszel, hogy miről is van szó itt egyáltalán?

És tényleg, miről. Az egész „üreslakás” definíció úgy ostobaság, ahogy van, jogilag behatárolhatatlan, szemantikailag pedig megfoghatatlan. Valójában ugyanis nem "üres lakások" azok, melyek egyrészt a közfelháborodásnak, másrészt a hivatali szerecsenmosdatásnak adnak kifogyhatatlan muníciót, hanem a – különféle okokból – diszfunkcionálisan pozícionálható, magyarán, rendeltetésüket be nem töltő, sőt, azzal ellentétesen működő ingatlanok – esetünkben bérlemények – bonyolult konglomerátuma. És ebben az "üres lakások" 500 körülinek becsült (nem annyi) száma, csak csepp a tengerben, ellenben a már fentebb említett sajátos formációtól a fantombérlőkön át a legkülönfélébb "befogadói nyilatkozatokkal” vagy anélkül ki-be flangálókon keresztül az alkalmi hajléktalanszállókig terjed a példatár.

És most ne essék szó, az egyenesen vicckategóriába illő "albérlői rendszerről," melyről most csak annyit, hogy az általam alaposabban ismert tizenhét házban, egyetlen bejelentett albérlő sincs, ellenben a különböző rendű-rangú "álbérlők" száma jóval meghaladja a legitim bérlőkét. Ennek kriminalisztikai vonzatát nem lehet eléggé túlbecsülni, melyhez képest az így keletkezett bevételkiesés – adatokkal tudom alátámasztani ezt – legalábbis felér a lakbérhátralékosok által felhalmozottakéval.

Mellesleg az önkormányzati bérlői rendszerben működtetett albérlői szisztéma – amely még fizetővendég-szolgálatot is hagy szociális rendeltetésű bérlakásrendszerben működni –, elképesztő közjogi (és szemantikai) abszurdum. Még „szerencse”, hogy sem egyik sem másik nem működik a valóságban, legfeljebb az életidegen bürokrácia felhőkakukkvárában.

Mindezt, polgármester úr, melynek túlnyomó részét ön súlyos örökségként "kapta ajándékba", egyszer el kéne kezdeni felszámolni; nem egyszerre, de lépésről lépésre. Ezt kívánja öntől e századfordulós páratlan örökség – benne a törékeny emberi élhetőséggel – megőrzésének súlyos kötelezettsége. Felújítás, átfogó és mélyreható szociális program nélkül? Annyi, mint homokvárat építeni, vagy fundamentum nélkül falakat húzni fel.

Tisztelettel:
Budaházy Gusztáv, lakossági képviselő
NÉGYHÁZ  Egyesület

Dr. Sára Botond alpolgármester levele (2013.04.11.) Budaházy Gusztáv részére
Dr. Kocsis Máté polgármester levele (2013.12.17.) Budaházy Gusztáv részére - Válasz a közmeghallgatásra

Napjainkban olvastam újra családommal a rendíthetetlen ólomkatona történetét Andersentől. Ennek kapcsán kezdtem el azon törni a fejemet, miként tudnám legjobban megfogalmazni idén az évzáró szeretetünnep lényegét. Végül arra jutottam, hogy nem próbálok meg bölcsebb lenni a nagy mesemondónál. Csupán annyit kérek: őrizze meg minden ember a saját kis ólom szívecskéjét.

Látszólagos jósággal bevont és mázas, csillogó, mindent eltakaró ünneplő ruhába öltöztetett év végi hangulatban nincs túl sok helye a lázadásnak, a kritikus hangoknak. Ezidőtájt a fájdalom is inkább magányba vonul és azokhoz látogat el, akik egyedül töltik az év utolsó napjait.

Nagy figyelmet igénylő feladat az év végi rohanásban minden elintézése, beszerzése, megszervezése, mindenki körbejárása vagy körbetelefonálása közepette az ólom szívecske megőrzése. Arra szánni figyelmet, hogy a legfontosabb, de a kötelezettségek sorában nem feltétlenül megjelenő embernek is jusson egy mozdulat, egy kézrázás, némi segítség vagy egy pár szívből kipattanó szó ilyenkor gyakran  nem sikerül. Precízebben: gyakran még ilyenkor sem sikerül.  A fényűzés, a látványkonyha és a gyakrabban vélt, mint valós kötelező körök könnyűszerrel elvonják az emberi figyelmet a lényegtől. A virtuális  térben talán úgy mondják: pörgés. A pörgés pedig nem ördögtől való, számtalan cél elérésére képessé tesz minket. A gond akkor üti fel a fejét, ha a nagy pörgés közepén elvész az ember. Illetve nem akkor, hanem azt követően, amikor utólag felfogjuk, hogy elveszett.

Pedig a názáreti fiatalember alighanem erre akart megtanítani mindannyiunkat. Nem vallásos emberként teológiai mélységekbe nem merülhetek, de Karácsony, a szeretet ünnepe, ettől mindannyiunk értéke. Hittől, vallástól függetlenül. És most, a politikai őrület egy minden eddigi képzeletünket meghaladó stádiumában szeretni képes lényünkre nagyobb szükségünk van, mint a közelmúltban bármikor. Annyi tehát mindössze a kérésem: őrizze meg mindenki a saját kis ólom szívecskéjét!

Boldog karácsonyt és békés új esztendőt kívánok!

Komássy Ákos