Amíg politizáltam, alapvetően szervezeti-működési kérdésekkel foglalkoztam. Ahhoz ugyanis, hogy amatőr politikusok egyáltalán döntési helyzetbe kerülhessenek, azt erősen támogató szervezeti kultúrára van szükség, és mi, ún. rendszerváltó értelmiségiek még amatőrnek is kezdők voltunk. Egyre kétségbeesettebben és tökéletesen esélytelenül küzdöttem pl. azért, hogy az Alapszabályban ne legyenek politikai deklarációk — de hiszen mindenki olvasta, hogy az alapszabály (szervezeti szabályzat, hol minek hívják) a párt második legfontosabb politikai dokumentuma!
Annyit tudtam elérni, hogy minden deklarált lózunghoz rendeltünk valamiféle nesze semmi, fogd meg jól, de legalább hivatkozható működési szabályt. Azt, hogy a működési szabály a legszebb lózungnál is többet jelenít meg egy párt politikájából /értékrendjéből, látszólag nem értette meg senki.
Egészen alapvető például a döntési mechanizmus. Ha a személyi (+ költségvetési) kérdésekről nyílt szavazással döntenek, mint most a Tisza Pártban, sokan adják fel véleményüket azért, hogy csatlakozhassanak a követni kívánt nagyemberhez.
Ha a szavazás rendszere nem támogatja a markáns kisebbségek megjelenítését, a markáns kisebbségeket kegyetlenül kigolyózzák. Ennek megelőzésére vezették be az SPD-ben az ún. szavazathalmozásos választást, amelynek lényege, hogy mindenki kap egy csokor (a jelöltek számától függő) szavazatot, és azokat megoszthatja a jelöltek között úgy, hogy senkinek se adhat a csokor egyharmadánál többet. Ez a pozitív diszkrimináció eszköze, amellyel az együttműködő kisebbség be tudja választani a testülepbe néhány tagját.
Azzal utasították el, hogy ez túl bonyolult, és a küldöttek nem fogják megérteni. Helyette lett a rangsorolásos szavazás, mert azt mindenki érti.
Tökéletes kudarcnak bizonyult, tehát fenntartották. A dolog lényege, hogy a rangsor legvégén mindig azok végeztek, akiknek volt az aktuális kérdésekről jól artikulált és ismert véleményük — teljesen függetlenül attól, hogy mi volt az. Ugyanis minden ilyen vélemény megosztja a mezőnyt: lesznek, akik egyetértenek vele és olyanok, akik nem. Akik egyetértenek, azok számára ez természetes: ezek a dolgok így vannak, hát persze, hogy X is ezt mondja. Akik nem értenek vele egyet, azokat felháborítja: ez az X egy kár- tékony hülye, hát nehogy bekerüljön! Akinek a véleménye két–három kérdésben ismert, már teljesen esélytelen: a jó helyeket azok csípik el, akik semmiről nem mondanak (lehetőleg nem is gondolnak) semmit.
Mindez persze a mezőny új tagjaira érvényes, nem a már befutott nagyemberekre. Ezért alapkövetelmény, hogy az ambiciózus új szereplő ne állítson semmi pozitívat. Maradjon meg a bírálatnál, és még csak ne is utalgasson arra, mit tenne ő efféle döntési helyze- tekben. "Programot dolgozunk ki", "összehívunk egy bizottságot", "megkérdezzük a szakértőket" stb. stb. — típusos példája ennek Magyar Péter; csillaga emelkedőben.
Igen ám, csak ezt nem lehet örökké csinálni. Miután a népszerűség hulláma döntési helyzetbe emel vkit, ezek a döntések beszélnek helyette. Az illető pedig vagy erodálódni kezd, vagy el tudja fogadtatni magát új nagyembernek, és felülemelkedik a koptató erőkön.
Durván egyszerűsített modellben Magyar Péter támogatóinak mintegy 3/5-e a "hagyo- mányos ellenzéki" pártok híve volt, egy-egy ötöde pedig a Fideszé, illetve apolitikus/ bizonytalan. Ő maga szórványos ("kicsúszott") állításai alapján és szigorúan az én egyéni értelmezésem szerint valahol a Fidesz gyakorlata és az Ő Hazájuk kampányszlogenjei között foglalhat helyet.
Ahogy a Tisza Párt képviselői elkezdenek politizálni az Európai Parlamentben, illetve az önkormányzatokban, baloldali, illetve liberális értékrendű szavazóiknak fel kell tenniük a kérdést, tényleg ilyen lovat akartak-e. Sokan meggyőzik magukat arról, hogy alapjában igen, meg hát ha nem is, no de azért mégse a Zorbán stb. Mások elpártolnak tőle, és a népszerűség csökkenése öngerjesztővé válik. Úgy tippelem, 2030-ra MP támogatói elfogynak, és jöhet helyére a következő kiugrott fideszes.
Fügedi Ubul