„A cigánytábor az égbe megy”, az idősebb korosztály emlékezhet a filmre a 70-es évek közepéről. Igen, a szép szomorú történetre, amit a fenti címmel játszottak a mozik. Cselekménye szerint, egy „fehér” lány és egy cigánylány ugyanazt a legényt szeretik. Ez az induló helyzet jó alkalom volt az írónak, – Gorkij első elbeszélése, a Makar Csudra alapján készült a film – hogy beleírja mindazt a szeretetet s gyűlöletet, szomorúságot, édes-keserűséget, fájdalmat és drámát, amit az egymással élés hordozhat magában.

Mindez azért jutott eszembe, mert velünk élnek ilyen érzések, indulatok, ha a cigánykérdés bármilyen módon vagy helyzetben vetődik fel a társadalomban, vagy közvetlen környezetünkben.

Nemrég egy ismerősömnek sikerült segítenem abban, hogy munkát, munkahelyet találjon magának. Kigyúrt, tetovált, mondhatni „zorall” külsejű cigány férfiről van szó, aki első ránézésre szinte ijesztőnek tűnhet, de aki megismeri jobban, az rájön, - ahogy én is rájöttem – hogy becsületes, tisztességes, egyenes gondolkodású ember az illető. Fogalmazhatnánk úgyis, hogy olyan, mint mi, legfeljebb másképp, más elvárások és szokások szerint szocializálódott.

Amikor elújságoltam neki a jó hírt, meghatódva, szinte értetlenül kérdezte: „Te fehér vagy! Miért segítesz egy cigánynak?” Aztán megválaszolva nekem és magának is a kérdést kedvesen hátba veregetett: - Tesó, te már majdnem cigány vagy!

Erős kezének baráti gesztusát érezve sokáig gondolkodtam szavain. Nem csengtek ismeretlenül. Amikor egy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó tanodát vezettem, hasonló mondatok hangoztak el több gyerek szájából. Néhány hete, egy cigányságot segítő pályázat – egyébként maga is cigány származású – ellenőre tette fel a gyanakodva a kérdést a projekt cigány és nem cigány megvalósítóinak:

- Mi visz rá egy nem cigány embert, hogy cigányokkal foglalkozzon? Hogyan tudtok ti, cigányok és nem cigányok együtt dolgozni?

Engem Nagyapám arra tanított, hogy kétféle ember létezik: tisztességes és tisztességtelen. Azonban ahhoz, hogy eldönthessük, ki melyik kategóriába tartozik, meg kell ismernünk az embereket, a felszínes ítélkezés félrevisz.

Sajnos a közvetlenebb megismerésükre irányuló igény hiánya, bizony markánsan jelen van társadalmunkban. Jelen a gyermek- és ifjúsági intézményekben, a közösségi élet különböző formáiban, színterein és természetesen a munkahelyi felvételeknél, a válogatásnál. Így indul a sokszor alaptalan megkülönböztetés, kiközösítés, az olykor tényleges, fizikális elkülönítés egymástól.

Feleségem rokonságában egy leány cigány emberhez ment feleségül. Öt gyönyörű gyermeket nevelnek Magyarország keleti részén egy nagyváros melletti faluban. 3 gyerek sötétbarna, kettő világos bőrű. Ők is sok szomorú történetet mesélnek!

Amikor az egyik világos bőrű kislányt kórházba kellett vinni, felkerekedett a héttagú család. Fehér anyuka előre ment a beteg gyerekkel. A nővér nagyon kedvesen fogadta, bevezette őket egy hatágyas, világos szobába, ahol televízió, mesekönyvek, játéksarok volt. Megérkezett barna apuka a cigány lurkókkal. Ekkor a nővér arca elkomorult, és zavartan közölte, eltévesztette a kórtermet, nem ide kell jönni, és átvezette őket másik kórterembe, ahol 12 ágy volt, ellenben sem játék, sem könyv, csak cigánygyerekek...

A legnagyobb kislány 8 éves. Két éve iratkozott be az általános iskolába. Mikor anyuka gyerek nélkül vitte az óvodai szakvéleményt róla, akkor az igazgatónő örömmel mondta, hogy a gyereknek jók a képességei, ezért az ’A’ osztályt ajánlja. Amikor a gyerekkel mentek beiratkozni, akkor megkérdezte ugyanez az igazgatónő a kislányt, hogy szeret e énekelni, az igen válasz után, inkább a ’B’ osztályt ajánlotta, mondván oda járnak a művészet iránt érdeklődő gyerekek. Évnyitón derült ki, az ’A’ osztály a fehéreké, a ’B’ osztályba járnak a cigány és a SNI-s gyerekek…

A kislány művészeti képzés keretében járt néptáncra. Nagyon szeret táncolni, és igen ügyes, tehetséges gyerek. Sajnos idén sokat hiányzott, kisebb műtéten is átesett. Az egyik orvos által igazolt hiányzás után, közölték az édesanyával, hogy ne hozza többet a gyermekét, ugyanis kirakták őt a művészeti képzésből hiányzásai miatt. Az édesanya döbbenten állt, állította, hogy be tudja pótolni a hiányzást leánya, szívesen fizet különórákat is, ha az szükséges. De az iskola mereven ellenállt. Nem hatották meg a vezetést a kislány könnyei sem. Az anyuka nem hagyta annyiban, és próbált kiállni a gyermek érdekeiért. Négyszemközt megkapta a választ:

- Anyuka, miért akarja a lányt táncra járatni? Itt magyar táncokat tanítunk. Valentina meg cigány!
Ne csodálkozzunk, hogy értetlenül kérdi egy cigány ember: Te fehér vagy, miért segítesz egy cigánynak?

Hol és hogyan kellene kezdeni az együttélés elemi gyakorlatát?  Alighanem a már említett megismeréssel és a bizalommal! Mert a cigányok, legyenek nők vagy férfiak, hálásak a bizalomért, minden igyekezetükkel meghálálni szeretnék, ha érzik, hogy „emberszámba” veszik őket. Szégyellnék, ha nem szolgálnának rá a bizalomra!

És ha mi, a más bőrszínűek, megbízunk bennük, ők is bizalommal lesznek irántunk. Ezzel kezdődhetne el igazán az évszázadok óta várt felzárkózásuk. Hogy „a cigánytábor” – nemzedékek felnövekedésével, generációk cserélődésével – egyszer csak tényleg „az égbe megy”! Segítsünk nekik! Segítsünk egymáson! Egy amerikai filmben hangzott el a mondat: „ha valaki tud segíteni, miért ne segítene”?

Szili Balázs - Józsefváros, Magdolna negyed

A képek Szőcs Artur Cigánytábor az égbe megy című zenés balladájának próbáján készültek a Csiky Gergely Színházban 2013. február 5-én. (MTI Fotó: Varga György)

Fejezetek a józsefvárosi kerületfejlesztés történetéből 3.

Az előző részben elkezdtem az 1995-ben készült Kerületi koncepció-vázlat ismertetését és kommentálását. Újraolvasva a koncepció-vázlat szövegét látom, hogy nagyon sok fontos gondolat csírájában már itt megjelent és ezen az anyagon keresztül lehet talán a legjobban érzékeltetni, hogy elkészítése során milyen problémákat gondoltunk végig.

Ez a végiggondolás egyébként heteken keresztül zajlott, izgalmas eszmecseréket folytattunk, vitatkoztunk, jártuk a kerületet, a témába vágó olvasmányokat cseréltünk; rengeteget okultam Iván Andrea rotterdami tapasztalataiból, a településfejlesztéssel kapcsolatos tudásából (Andreával, aki szintén józsefvárosi, a Magdolna-negyedben él, azóta is megmaradt az akkor kialakult barátság).

A kerületfejlesztésről kialakított gondolataink korántsem előzmények nélkül valók, sőt a lényegüket sok szempontból éppen az előzményekhez való viszonyulás adta. Ebben a vonatkozásban a legfontosabbak a korábban készített, úgynevezett részletes rendezési tervek (továbbiakban rrt) voltak. Illetve, nem is maguk a tervek, hanem a tervek programja, a térképekhez kapcsolódó írott szövegek. (Azoknak, akik nem tudják, az rrt „az a településrendezési terv, amely a település közigazgatási területének felhasználásával és beépítésével […] kapcsolatos sajátos helyi követelményeket, jogokat és kötelezettségeket megállapító építési előírásokat térképen, rajz formájában ábrázolja.” Az idézet innen van. Ma már az rrt helyett úgynevezett szabályozási terv készül.)

Közép-Józsefváros rendezési terveit Perczel Anna készítette, a déli részre vonatkozót még közvetlenül a rendszerváltás előtt. Én azonban a másikat ismertem meg előbb, mivel annak lényege nyilvánosságra is került. (Lehet, hogy a másik is, de nem találkoztam vele.) 1992-ben jelent meg a Tér és Társadalom című folyóiratban (3-4. szám, 89-162. oldal) Perczel Anna tollából A Közép-Józsefváros északi területére készülő részletes rendezési terv programja, valamint ugyanabban a lapszámban Ladányi János cikke, Gondolatok a Középső-Józsefváros rehabilitációjának társadalmi összefüggéseiről címmel. (Megjegyzem, valószínűleg nem sok képviselő volt rajtam kívül, aki ilyen anyagokat olvasott volna. Legalábbis jelét senki nem mutatta. Volt olyan, aki elvet csinált abból, hogy neki nem dolga szakmailag érteni, miről van szó; azért van itt, hogy politizáljon. Erről valamelyik későbbi bejegyzésben részletesebben írok majd.)

Néhány gondolatot, amelyek – akár pro, akár kontra – befolyásolták gondolkodásomat, és a megszületett koncepciót is, rövid kommentárokkal fűszerezve ide idézek tőlük.

„Mi az ami sajátos, és csak erre a városrészre jellemző? A tradicionálisan megkülönböztethető negyedek, beépítések sokfélesége, melyeket elsősorban a foglalkozás és életforma határozott meg, és határoz meg esetleg még ma is. A volt zsibárus negyed / Teleki tér és Népszínház utca környéke. A prostituált negyed / Rákóczi tér és Mátyás tér környéke. […]. A józsefvárosi gazdálkodók és iparosok lakó- és munkahelyei / Korai földszintes polgárházak, udvaron műhelyépülettel, istállóval. Külön negyede az iparosoknak ugyan a városrészben nincs, de a falusiasabb, kisvárosiasabb részeket jellemzi, ahol továbbra is megmaradt a sajátos józsefvárosi iparosság egy része: asztalos, bútorkészítő, kárpitos, lakatos, kőfaragó, hangszerkészítő stb.

Jellemző, hogy elsősorban olyan iparos szakmák találhatók itt ma is, amelyek gyakorlására udvarra van szükség. Ez itt ma még mindig megtalálható. Vállalkozók, kereskedők lakó- és munkahelyei / Udvarházak, külvárosi paloták, udvaron álló kisüzemekkel, istállókkal stb. A középosztály lakóhelyei / polgári bérházak. Az egységesebben, nagyvárosiasan beépült utcákban, a Köztársaság tér és a Népszínház utca környékén, a József körúton, a Rákóczi úton, a Baross utca egyes szakaszain, de gyakran elszórtan és önállóan is fellelhetők a Belváros bérházaival vetélkedő igényes, gazdagon díszített lakóépületek komfortos, tágas, jó lakásokkal. Munkások lakóhelyei / munkásbérkaszárnyák. A külvárosok, elsősorban Kőbánya gyáraiban dolgozó munkások egy része ezen a területen jutott olcsóbérű lakáshoz. A Népszínház utcától délre, a Nagyfuvaros utca—Dankó utca vonalától a Dobozi utcáig terjedő területen szoba-konyhás lakások tömegét építették fel az 1880-as évektől az első világháborúig. Ezek a sokszor 80 szoba-konyhás lakást is magukba foglaló munkásbérkaszárnyák – komfort nélküli lakásaikkal, de azóta sokkal leromlottabb állapotban – ma az egyik alapvető, megoldandó problémáját jelentik a területnek.” (Perczel Anna, kiemelés az eredetiben.)

 Azért idéztem ilyen hosszan Perczel Anna szövegét, mert építészi nyelven azt írja le, ami számomra is a legfontosabb Józsefvárosban: a sokféleséget, a változatosságot. Ez az építészeti sokféleség persze az itt élők sokféleségében is kifejeződik. Kevés olyan helye van a városnak (vagy talán nincs is másik), ahol ennyiféle ember él együtt, nem csak a különböző jellegű házakban, hanem az egyes körfolyosós házakon belül is. Ez olyan különleges érték, amit meg kell őrizni. (Korábban írtam, hogy életem során mindössze 3 évig laktam máshol, de a végén már honvágyat éreztem. Ennek fő oka az volt, hogy meglehetősen unalmasnak találtam csupa olyan ember között élni, amilyen én is vagyok.)

De semmiképp sem szabad az ellenkező végletbe sem esni. A megőrzés nem jelenthet változatlanságot. Perczel Anna leírásából az is világosan kiderül, hogy Középső-Józsefváros lakásainak meglehetősen nagy része már 100 évvel ezelőtti megépítésekor is ócska szar volt, most meg már végképp az. Megfontolt szándékkal fogalmazok így, ennél konszolidáltabb jelzőket szépelgőnek éreznék. A hideg kiráz a minden lebontott régi ház után krokodilkönnyeket hullató nosztalgiázástól, attól a szemlélettől, amely mit sem törődik az ezekben a házakban élőkkel. (Hosszú listám van ilyen jellegű cikkekből, később majd szemezgetek belőlük.)

„ … a városrész slumosodásának felgyorsulása – véleményünk szerint – egyáltalán nem spontán folyamatok miatt következett be. A városrész rohamos leromlását szerintünk az itt található lakások zömének államosítása, majd a szükséges felújításoknak egy egész emberöltőn keresztül való elmaradása okozta.” (Ladányi).

„A folyamatot a leginkább leromlott területek rehabilitációjával lassítani lehet, sőt, kedvező esetben lehetőség van a gettósodási trend megállítására vagy megfordítására is. Ez nem képzelhető el a fővárosi és az érintett kerületi önkormányzatok átgondolt és egymással is összehangolt tevékenysége nélkül. A legelesettebbek számára szociális lakásokat és szubvencionált lakbéreket kellene kialakítani, és törekedni kellene olyan antiszegregációs lakáspolitikai intézkedések kidolgozására, amelyek legalább azt céloznák, hogy a cigányság által legnagyobb arányban lakott terülteken ne növekedjék tovább a cigányok aránya. Emellett a jelenlegi slumterület legnagyobb részén már „csupán" olyan körülmények megteremtését kellene megcélozni, amelyek mellett a magántőkének is megéri, hogy beáramoljon erre a területre. A nemzetközi tapasztalatok szerint egy-egy városrész megújulása gyakran azzal jár, hogy az ott lakó legszegényebbek kiszorulnak onnan.” (Ladányi; kiemelés tőlem.)

Ebből logikusan következik, hogy érdemben változtatni csak akkor lehet, ha jelentősen megújítjuk a lakásállományt. Ennek három lehetséges útja van: felújítás, új építés foghíjtelken és új építés nagyobb bontási területen (amiben korábbi üres telkek is lehetnek). Perczel Anna és Ladányi János alapvetően az első két megoldás kombinációjában gondolkodott. Különösen erősen érvényesült ez a megközelítés a Középső-Józsefváros déli része esetében.

Somlyódi Nóra írja egy 2005-ös Magyar Narancs cikkben: „Az Üllői út és a Baross utca közötti, az Illés utcáig nyúló területre - tehát a CSP-re is [CSP: Corvin Sétány Projekt] - vonatkozó első érvényes részletes rendezési tervet (rrt) Perczel Anna városépítész dolgozta ki közvetlenül a rendszerváltás előtt. A terv - amit részletes értékfelmérés és Ladányi János szociológiai kutatása előzött meg - a régi pesti zsidónegyed rehabilitációs javaslatához hasonló gondolkodást tükröz: a legtöbb épület megtartásával javasolja a városrész fellazítását, és a foghíjtelkeken keresztül rajzol egy "csalinkázva haladó" zöld sétányt a Corvin mozitól a Füvészkertig. Az rrt szerint a sétány kialakítása tömbről tömbre haladt volna, párhuzamosan az azt szegélyező épületek felújításával, a lakások egybenyitásával és komfortosításával.”

Számunkra, akik már rendelkeztünk némi gyakorlati önkormányzati tapasztalattal, és akiket elsősorban a gyakorlati változtatás szándéka mozgatott, nyilvánvaló volt, hogy az első két út belátható időn belül, az adott finanszírozási körülmények között, nem járható. Pontosabban önmagában, egyedüli eszközként nem járható.

A felújítással az a probléma, hogy iszonyú drága. A szoba-konyhákat nem érdemes felújítani, az utólagos fürdőszoba-beépítés pedig nagyon sok esetben nem lehetséges, és ahol lehet, nagyon sokszor ott sem eredményez jó minőségű lakást. Az igazán jó megoldás két szoba-konyha összenyitása. Ekkor azonban az egyik lakónak adni kell egy új lakást, miközben értékesíthető üres telek sem keletkezik. Számunkra is nagyon szimpatikus lett volna ez a megoldás, ha finanszírozható lett volna. De nem volt az. Tudtuk, hogy az első önkormányzati ciklusban, részben még a második elején is, Csécsei Béla polgármesterként komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy befektető partnert találjon a „csalinkázva haladó zöld sétányra” (az önkormányzatban zöld folyosónak hívták). Halvány esélye sem volt a sikerre és ez nem rajta, hanem a feladat lehetetlenségén múlott.

A foghíjbeépítések problémáját már említettem korábban. Egyetlen, vagy akár 2-3 telekre magántőkét egy ilyen környezetbe nem lehetett bevonzani. Felmerülhet még, hogy indulásként – ahogy a IX. kerületben – az önkormányzat újítson fel egy tömböt. Erre nem volt pénz. „Gondolkodni lehet persze arról is – és ilyen törekvések, sajnos, valóban léteznek –, hogy e Gipsy-town körül most már igazán gyors ütemben leromló területeken hol kellene például „autós utcát”, vagy valami hasonló agyrémet létesíteni, esetleg lebontani néhány tömböt, hogy oda a leginkább rászorultaknak olcsóbérű szociális lakásokat lehessen építeni, ami mindenhol a legjobb módszere egy városrész teljes tönkretételének.” – írta Ladányi.

Valóban voltak ilyen ötletek, erről a következő részben írok.

Molnár György - Józsefváros, Csarnok negyed

Örülhetnének Józsefváros polgárai, mert állítólag végre megkezdődik az új Teleki téri piac építése, amelynek eredetileg a Lidl üzletével egyidejűleg kellett volna elkészülnie. Ki tudja mikorra lesz valóban kész a nettó 424 millióra rúgó beruházás, hiszen ma már nyilvánvalóan látszik, hogy addigra nem készül el, mikorra például az ideiglenes piac céljára bérelt konténerek bérleti ideje – 2013. május 31. - lejár.

Ráadásul ez a gond a több mint másfél éve működő ideiglenes piac üzemeltetésében valószínűleg a legkisebb probléma.

Tapasztalják a piacon vásárolni szándékozók is, hogy például esős időben komoly kalandtúrára indulnak, lábuk alatt tócsák, fejükre csorgó ereszek tarkítják a piaclátogatást. Egy szép nevű hivatal (Budapest Főváros Kormányhivatala Munkavédelmi és Munkaügyi Szakigazgatási Szerve) hivatalosan úgy fogalmazott, hogy „Tartós esőzés, havazás esetén a 9-es, 10-es és 11-es számú konténerek kipakolási területén az árukészlet víz alá kerül, a vásárlók számára nem közelíthető meg a terület, ezáltal ellehetetlenül a vásárlás-értékesítés”. Hiányol a vizsgálat még előtetőket és klimatizálást is, például a vezetői irodában.

A főváros munkavédelmi szervezete nyolc hónapja végezte az ellenőrzést a piacon, és indított utána munkavédelmi eljárást. A testület két hete tárgyalta azokat a döntéseket, amiket az ideiglenes piac működésével kapcsolatban kellett (volna) hozni. Arra a kérdésre, hogy az azóta eltelt időben mi történt, megkaptuk a megnyugtatónak szánt választ, hogy „az önkormányzat úgy gondolja, hogy a kifogásolt hiányosságok nem mindegyike igazi hiányosság, és erről egyeztettek a munkavédelmi szervvel.”

Egyeztetések ide vagy oda, a „nem hiányosságok”-at most mégis meg kell szüntetni, amelyek közül csak az előtetők megépítése – hogy ne csurogjon a kedves vevő nyakába az esővíz vásárlás közben – is több mint félmillió forintjába kerül a kerületnek.

A kerülgetendő tócsák oka meg az, hogy „a burkolat egyes helyeken nem rendelkezik megfelelő csapadék elvezető rendszerrel”, amire szintén van válasz: Szűcs Tamás ügyosztályvezető szavaiból kivehető, hogy sem ez, sem az előtetők hiánya nem volt előre látható. Lehet, hogy egy ügyosztály élén nem látszik, de talán a tervezés során – ha volt egyáltalán ilyen – felmerülhetett volna, hogy eső azért egy-két év alatt csakcsak bekövetkezhet, márpedig, ha a víz leesik és nem tud elfolyni, tócsa lesz belőle…

„Természetesen” a hiba vagy tévedés nyílt beismerése lehetetlen, így hivatkoznak a vásárlók és az árusok érdekeire (ami ezek szerint például a csapadék nem megfelelő elvezetése…), Ács Péter igazgató pedig azzal nyugtatgatta a kedélyeket, hogy mindez csak hat konténert érint. Mi máris megnyugodhatunk, közben a kerület ezért is fizet, még nem is tudjuk, mennyit, mert azt még csak most tervezik.

A hivatalos iratok tanúsága szerint 2011. augusztus 16-án kezdte meg működését az ideiglenes piac. Másik hivatalos adat szerint az Önkormányzat a konténereket a Mobilbox Kft-től bérli határozott időtartamra, 2012. augusztus 1-től 2013. május 31-ig.

Ne tűnjön kötözködésnek, de néhány kérdés:

• mi volt a konténerek helyett 11 és fél hónapon át az árusoknak?
• ki és hogyan készítette elő az ideiglenes piac felállítását, hogy „kimaradt” a vízelvezetés, az előtetők, azaz a működés alapfeltételei?
• mi történt, hogy mindezekre a hiányosságokra csak egy év után jött rá az illetékes szerv?
• miért kellett nyolc hónapnak eltelnie, hogy legalább az egyik ügyben lépések történjenek?
• mikorra és mennyiért oldódhat meg például a vízelvezetés ügye?
• ennek a „balhénak” ugyanúgy nem lesz felelőse, mint a piac-megvalósítás elhúzódásának sem?

Ezek után csak remélni tudjuk, hogy az új piac normálisan fog működni. Persze problémák akadhatnak, ám nem mindegy, hogy azokat miként és mikor oldják meg, ami a vezetők felelőssége.

CBFM - Józsefváros, Magdolna-negyed

Feleslegesen vették el az Orczy-kertet Józsefvárostól. Kiderült, hogy aligha valósul meg idejében Orbán Viktor álma, a Horthy nosztalgiára játszó Ludovika egyetemi Campus. Az egyetem évnyitóján a kormányfő még arról beszélt, hogy a Ludovika egyetemi Campus megvalósítása „kiválóan példázza államépítési törekvéseinket”. A beruházásnak azonban tavaly kellett volna elkezdődnie, de egyelőre kapavágás sem történt.

Most pedig kiderült: a korábban kormánydöntéssel megítélt pénzeknek is csak a töredékét szánják a beruházásra. Idén év végéig 4,7 milliárdot ígértek, most pedig azt próbálják sikerként eladni, hogy jövő év végéig 1,5 milliárdot adnak az építésre.

A Ludovika főépületének rekonstrukcióját azért akarták tavaly megkezdeni, hogy már idén év végére átadják. Ebből a pénzből jó, ha jövőre részben meg tud valósulni a főépület rekonstrukciója, hiszen idén mindössze 0,4 milliárd forintot szánnak rá. A 2015 szeptem- berére ígért teljes egyetemi negyed pedig biztos nem készül el.

A Ludovika Campus látványterve - Forrás: kormany.hu

A lassan mandátuma végére érő kormány mindössze 6%-át tervezi kifizetni a 24,5 milliárdos beruházásnak. Úgy tűnik Orbán az építést a következő miniszterelnökre bízza…

Építkezés helyett csak a mellébeszélés folyik, aminek nincs helye egy nagy beruházásnál. Kocsis Máté, a kerület fideszes polgármestere hallgat, és a csúszást biztossá tevő döntést „nincs megállás”-ként kommentálta. Mellébeszélés helyett azonban át kellene gondolni a beruházást. Annak ugyanis eddig egyetlen eredménye az volt, hogy a kerületi gyermekek nyári tábora nem mehetett az Orczy-kertbe. Ráadásul a bizonytalanság a területen lévő Bárka Színházat is tönkreteheti, amely elveszti eddigi fenntartóját.

Az egyre húzódó presztízsberuházás helyett a kerület jobban járna, ha az állam az Orczy- negyed rehabilitációját támogatná. Az itt élőknek nem lőtérre és lovardára, hanem felújított parkra és házakra van szükségük. A Fidesznek tehát át kellene gondolnia ezt a rétestésztaként nyúló presztízsberuházás.

Budapest, 2013. április 10.

Komássy Ákos

A kerületi általános iskolák állami fenntartásba kerültek 2013. január 1-től, ami azt jelenti, hogy"az állam gondoskodik - az óvodai nevelés, a nemzetiséghez tartozók óvodai nevelése, a többi gyermekkel, tanulóval együtt nevelhető, oktatható sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai nevelése kivételével - a köznevelési alapfeladatok ellátásáról", legalább is ez olvasható a Képviselő-testület számára készült előterjesztésben.

Kerületünkben ugyanis a köznevelési intézményeket az Önkormányzat működteti és az állami gondoskodásba kerülés óta eltelt időben kiderült, hogy az új működtetési modellben van egy tetemes csokor, amelynek finanszírozása elvben a gondoskodó állam, gyakorlatban senkinek sem dolga. Most az önkormányzat - a működési tapasztalatok alapján - összegyűjtötte az ilyen „senki nem fizeti” feladatokat és önként, „dalolva” vállalta azok finanszírozását. Mondhatnánk, hogy nincs is ezzel túl nagy baj, hiszen valakinek gondoskodni kell ezekről a feladatokról, illetve azok finanszírozásáról, ha már a gondoskodást ígért állam nem teszi ezt, csakhogy az önkormányzat évek óta például a szociális ellátásokban minden esetben éppen csak a törvényi minimumot biztosítja, éppen a finanszírozási nehézségekre hivatkozva.

Az igazán meglepő azonban a tartalom, aminek kifizetése senkinek sem dolga. Nincs állami fedezet az iskolák számára kötelező elsősegélykészletre, gyógyszerekre, ez kerületi szinten fél millió forint egy tanévben. Nem finanszírozza a XXI. században az iskolák internetes előfizetésének alapdíját – ez újabb 1 millió forint. Nem ítéli támogatandónak az országos versenyeket sem az új szisztéma, ami minimum fél millió egy tanévben, a másik fél milliót a kiemelkedő iskolai rendezvények emésztik fel. Minimum elgondolkodtató, hogy az intézményvezetők, sőt a Klebelsberg Alapítvány alkalmazásában álló tankerületi igazgató mobil telefonjának alapdíja (cca. 1 millió forint) sem minősül elég fontosnak, miközben elvárt, hogy ha bármi történik a gyermekekkel, a szülőket azonnal értesítsék. Már-már meg sem lepődünk, hogy az irodaszereket, papírt, nem tartják finanszírozandónak (több mint háromszázezer forint).

A felsorolás azért meglepő, mert hihetetlen, hogy ezek szerint ezek a tételek nem tartoznak a köznevelési alapfeladatok ellátásához, azaz ezek nélkül tervezi az állam a közoktatás működtetését. Sajátos gondoskodás.

Révész Márta
Józsefváros, Corvin negyed

Fejezetek a józsefvárosi kerületfejlesztés történetéből 2

Az előző részben felvezetett Kerületi koncepció-vázlat itt elolvasható (a bloghoz kapcsolódva igyekszünk kialakítani a máshol nem elérhető dokumentumok gyűjteményét), de mivel vázlathoz képest elég hosszú (20 oldal), röviden összefoglalom és a fontosabb elemeit kommentálom is.

A szöveg érdemi része a kerület társadalmi-gazdasági helyzetét bemutató adatok ismertetésével kezdődik. Ezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy „a VIII. kerület  különösen a Középső-Józsefváros  a főváros legrosszabb helyzetben lévő területe. A különböző szempontú hátrányok […] itt halmozottan, hatásukban egymást erősítve jelennek meg. Reális a veszélye annak, hogy a kerületnek ez a része rohamosan tovább "slumosodik". Véleményünk szerint az előttünk álló legfontosabb cél a kerület gazdasági és társadalmi lepusztulási folyamatának megállítása, sőt ha lehet visszafordítása. Minden fontos döntésünk meghozatala mögött ennek a felismerésnek kell ott lennie a háttérben, ebből a szempontból kell mérlegelnünk a döntési alternatívákat.”

Nem számítottunk rá, de ez a felvezetés heves reakciót váltott ki néhány politikusból, elsősorban a polgármesterből, Csécsei Bélából. A tényeket nem vitatva azt vetette fel, hogy miért a rosszat emlegetjük folyton, ez mindenkinek elveszi a kedvét, induljunk ki inkább az eredményekből, az elért sikerekből. Erre a mi válaszunk lényege az volt, hogy nem lehet megoldani a problémákat, ha előbb nem azonosítjuk azokat, és nem próbálunk meg fontossági sorrendet felállítani köztük. A vita végül kompromisszummal zárult, a képviselő-testületi ülésre mintegy fél év múlva bekerülő végleges anyagba (erről is lesz majd szó) bekerült az előző bekezdésben idézett összefoglaló megállapítás lényege, de az alátámasztó adatok, a részletek szét lettek szórva a szövegben, hogy ne legyen olyan nyomasztó a hatásuk.

Az adatok alapján, figyelembe véve a kerületi költségvetés helyzetét is, arra a következtetésre jutottunk, hogy ha „megpróbálunk érdemi változásokat elérni, akkor előre kell menekülnünk. Vagyis a fenntartás és működtetés mellett fejleszteni, építeni kell.” Két prioritást jelöltünk meg, a területfejlesztést és az oktatásügyet. (Ez utóbbi prioritásból lényegében semmi sem lett, erről később részletesen írok majd.)

Mi hárman, a koncepció-vázlat szerzői, a közös gondolkodás közben a legtöbbet a területfejlesztés kérdésén rágódtunk, latolgattuk a különböző megoldások előnyeit és hátrányait. Nyilvánvaló mintát jelentett a IX. kerületben megindult fejlesztés. Azt is tudtuk azonban, hogy a SEM IX. Városfejlesztő Rt 1992-es létrehozásában résztvevő francia szakemberek (a Francia Köztársaság fejlesztési pénzintézete, a Caisse et Dépots et Consignations) annak idején Józsefvárost is megnézték, de visszarettentek tőle. Egy olyan projektbe szerettek volna belevágni, ami kemény feladatot jelent ugyan, de nem reménytelent. A IX. kerület előnyét, a valamivel, de nem lényegesen kedvezőbb szociális helyzet mellett, elsősorban a még a rendszerváltás előtt, jelentős állami forrásokból megkezdett tömb-rehabilitáció adta, ugyanis volt mihez kapcsolódni.

Számos külföldi példa támasztotta alá, hogy nagyobb slumosodó területek esetében a pontszerű, néhány házra kiterjedő fejlesztést vagy rehabilitációt rövid időn belül felemészti a környezete, legalább egy tömbnyi az a terület, amivel egyáltalán érdemes kezdeni. De semmi esély nem volt arra, hogy akár az államtól, akár a fővárostól egy egész tömbre elegendő fejlesztési pénzt kapjunk, saját forrásunk meg végképp nem volt.

Új képviselőként akkoriban szembesültem a problémával, hogy a korábban eladott telkeken a vevők nem akartak építkezni. Senki nem akart első lenni, hiszen a rossz környezetben csak nyomott áron tudták volna a megépített ingatlant értékesíteni. (Akkor még a megfelelő jogi keretek sem voltak kialakítva, később erről is írok majd.)

Ide tartozik az önkormányzati finanszírozás problémája is. Az akkori forrásmegosztási rendszer egyáltalán nem vette figyelembe a kerületek eltérő adottságait, kifejezetten hátrányos volt a rosszabb helyzetű kerületek számára. (Később ebből a szempontból valamivel jobb lett, de nem sokkal.) Minél több szegény ember él egy településen (kerületben) annál kevesebb forrás jut a szükséges feladatokra és annál inkább oda összpontosulnak a szegények.

Ugyanakkor azt a megoldást sem tartottuk elfogadhatónak, hogy a rehabilitáció alapvetően a szegények kiszorításáról szóljon. (Ahogy az később a IX. kerületben domináns megoldássá vált.) Mindezt figyelembe véve, arra a következtetésre jutottunk, hogy „a város-rehabilitációt két körzetben volna szükséges megindítani”.

Az egyiket a Középső-Józsefváros déli részén, ahol külső, fejlesztői források bevonásával indulna el egy területfejlesztés. „Ennek a térségnek az előnyei közé tartozik, hogy sok a már kiürített ház és főleg üres telek, ami lehetőséget teremt a fejlesztés és rehabilitáció összekapcsolására, közel van a kerület főútvonalaihoz és határos a viszonylag jobb állapotú Belső-Józsefvárossal … itt van legnagyobb esélye (megfelelő indító lökés megadása után) egy piaci alapokon nyugvó megoldásnak.”

A másikat a Középső-Józsefváros északi részén, a „Népszínház utcához vagy a Baross utcához kapcsolódóan. …. Elképzelhetőnek tartanánk, hogy  Nyugat-Európa több nagyvárosában már bevált mintát követve  kísérleti jelleggel átfogó, ún. szociális rehabilitációs program induljon, ahol az épületek felújítása a környéken lakók nagyon intenzív bevonásával, munkahelyteremtő és átképző akciókkal összekapcsoltan zajlana. Egy itteni fejlesztéshez lehetőség volna nem piaci jellegű külföldi (nemzetközi szervezetek, rotterdami önkormányzat, stb.), valamint hazai, kormányzati szintű erőforrások mozgósítására.”

Ebben a legelső anyagban is megjelent tehát a későbbi Corvin-Szigony, majd újabb nevén Corvin-sétány program és a Magdolna negyed (akkor még nem létezett ez a név) program csírája, méghozzá egyszerre. És éppen ez a dolog lényege, amit nagyon sokan azóta sem értenek, és megpróbálják a két programot egymással szembeállítani. Pedig ezek szorosan összetartoznak. Ha a slumosodás elért már egy szintet, ha már nagyon sok szegény ember él egy területen, akkor a külső forrást bevonó, piaci jellegű rehabilitáció nélkül nincs szociális rehabilitáció sem. Ha vissza akarjuk fordítani a szegregációs, gettósodási folyamatot, akkor oldani kell a nyomor sűrűségét is. Természetesen az ellenkező végletbe sem szabad esni, és a végén elfelejtkezni a szociális rehabilitációról! Ma is az a véleményem, hogy a piaci és a szociális rehabilitáció egységében megtaláltuk azt az egyensúlyi pályát, amelyen a józsefvárosi kerületfejlesztés egyáltalán elindulhatott. A megvalósítás persze már nem mindig volt ilyen szép.

Természetesen a fenti gondolatoknak voltak előzményei és következményei, ezekről a következő részben írok.

Molnár György - Józsefváros, Csarnok negyed

Kerületi koncepció-vázlat (1995.08.23.) teljes szövege.

2010 októbere óta járok a Képviselő-testületi ülésekre, mondhatni, hogy több mint 2/3-án ott voltam. A legutóbbi ilyen eseményen határoztam el, hogy leírom, hogy mennyire kevés a figyelem és a fegyelem a képviselők körében. A fegyelmezetlenség  persze nem azt jelenti, hogy különböző tárgyakat hajigálnak egymáshoz, hanem a képviselői hozzászólások alatti folyamatos beszélgetésben, az összeröhögcsélésekben, lelkes, ámde folyamatos rágózásban és az okos telefonok állandó birizgálásában nyilvánul meg. Ennek megfelelően gyakran nem is tudják, miről van szó, ezért aztán kérdezgetik  a „padtársukat” (by Balogh István), aki vagy tudja miről van szó, vagy nem.

Emlegethetném a divatos szókapcsolást, a frakciófegyelmet, csakhogy a  helyi Fidesz a 2010. októberi választásokat követően úgy módosította az önkormányzat SZMSZ-ét, hogy nem alakíthatók frakciók (ez példa nélküli az országban), így csupán képviselő-csoportok vannak. Tették mindezt azért, hogy megspórolják a frakció-költségvetéseket, de lehet, hogy ez ártott meg a kulturált viselkedési normáknak is.

A Fidesz képviselő-csoportja érdekes társaság, ők azok, akik mindenről dönthetnek. Mindenkinek megvan a szerepe benne, ami túlnyomórészt a hallgatás és „megfelelő” irányba való szavazás. Olyan is van közöttük, aki még testületi-ülésen nem szólalt fel, legalább is mikor én ott voltam, biztosan nem. A megszólalásaik szinte csak reakciók az ellenzék hozzászólásaira, felvetéseire. Indíttatásuk jórészt a „na, majd én jól megmondom”, ami nem valami újító gondolat kifejtése, hanem az ellenzéki javaslatok lekicsinylését jelenti.

Kocsis, ha nincs valami olyan országos ügy, amiben záros határidőn belül produkálnia kell magát (akár a testületi-ülés vezetése helyett is),  illetve, ha nincs őt nagyon zavaró személy a teremben, sajátos módon, a hivatalosság hangulatát megtörve viccelődni szokott, a poénok legnagyobb rajongói a polgármesteri kabinetben dolgozó hölgyek, de amúgy is hivatalból általános derültséget okoz. Ezek általában spontán szóvirágok, Kaiser József (fideszes) képviselő leteremtése,  „emeszpézés” és az LMP-s képviselő ugratása.  Az „emeszpézés” rendszeresen Kaiser József, Vörös Tamás és dr. Ferencz Orsolya képviselők reszortja, különösképp, ha az MSZP-s képviselők Tormay Cecilt merészelik bántani, de ritkán az ifjú titán Szilágyi Demeter is odamond valami - megítélése szerint - frappánsat. Olyan is elhangzott már, a szoci képviselőknek címezve, hogy „Önök az elmúlt 60 évben…” (itt hangosan felnevettem, melyre szúrós tekintetekkel válaszoltak).

A személyeskedés folyamatos. Mikor ezt tisztelettudóan, de határozottan szóvá tettem az egyik fideszes titánnak, válaszként azt kaptam, hogy kicsi az ingerküszöböm és hogy ez a politika! Szerintem ez hatalmas tévedés, bár mit várjon az ember attól a képviselőtől, aki az általa is jegyzett előterjesztés tartalmát sem ismeri, de vitába kezd arról. Érvel a „semmiről”, majd amikor a vita lezárásának reményében az aljegyző odamegy hozzá és megmutatja neki, hogy az ellenzéki képviselő miről is beszél és hogy ellenzéki képviselőnek van igaza, amit ráadásul a teremben ülők mintegy 90 %-a is már percek óta tud, csak ő nem, a reagálása az, hogy szerinte ez a politika és amúgy sem olvasta el az előterjesztést!

A helyi turul fiókával (jobbikos képviselővel) való folyamatos összekacsintás és haverkodás szinte általános. Az ülőhelye is sugall valamit, hiszen az 5 ellenzéki képviselő közül ő ül legközelebb a polgármesterhez, mint alig-ellenzéki.  Megnyilvánulásaiból nem csak az következtethető ki, hogy fajgyűlölő – a Holokausztról való megemlékezés miatti egy perces néma gyászról fejcsóválás közepette kiment, mert ő nem…; alkalom adtán burkolt és folyamatos cigányozás; mellékesen úgy néz rám, mint a véres rongyra, ami engem nem zavar, sőt büszkévé tesz, – hanem az is, hogy megrögzött „szűklátókörű”. Nem egyszer előfordult, hogy a saját hozzászólásán nevetett jókat, mert hát el van a gyerek, ha játszik.

A további bejegyzéseimben folytatom majd a  Képviselő-testület mindennapjainak bemutatását, az az érzésem, hogy lesz még bőven miről írnom, ha így haladunk… ráadásul minta is van bőven a „Nagy Házban”…

CBFM - Józsefváros, Magdolna negyed

Józsefváros jellegzetességei a XIX.-XX. század fordulójának környékén épült bérházak, bérpaloták. Ezek az épületek egyre öregednek, mára túlnyomó részt elavultak, kezelésük komoly szaktudást igényel a témában. Sokan sajnos ezzel nincsenek tisztában és ez rányomja bélyegét a lakóközösség életminőségére.

Kinek a felelőssége a házak gondozása? A közös képviselőé (vagy pl. Intéző Bizottság elnöké, társasházkezelőé). Sajnos a lakók - szinte kivétel nélkül - nincsenek tisztában saját jogaikkal és kötelezettségeikkel.*Így a közös képviselőnek a munkáját senki nem ellenőrzi és nem is akarja. Ez alapvető hiba olyankor, ha nem megfelelő ember vezeti a házat.

      Tipikus példa a Berzsenyi utca 3, ahol a „mindenes gondnok” már akkor választékosan elküld a fenébe, mielőtt befejezted volna a bemutatkozást. Az említett épület katasztrofális helyzetben van, a lakókat pedig ez csak addig érdekli, amíg beszélhetnek róla.

      Ez a másik alapvető hiba. Az emberek nem hajlandóak tenni saját lakókörnyezetük szebbé és elfogadhatóbbé tételéért. Nem érdekli őket, hogy mire jó a közgyűlés, csak szükséges rossznak tekintik, aminek „csak legyen már vége”. Amikor a ház helyzetéről van szó, akkor persze a közös képviselő a hibás. Nem. Általában a lakók a hibásak. Elvégre ők döntik el, hogy kit alkalmaznak társasház üzemeltetőnek és fenntartónak. Ha rossz embert választanak, az hamar kiderül. De ha senki sem hajlandó kezdeményezni a leváltást, akkor soha nem lesznek pozitív változások. Nem értem miért nyugodnak ebbe bele az emberek. Temérdek pályázat van a témában.

      A helyzet javítása érdekében egyetlen dolgot javaslok: Beszélgessenek a szomszédokkal. Amennyiben úgy ítélik meg, hogy rosszul mennek a dolgok, a lakók 10%-ának kezdeményezésére rendkívüli közgyűlést kell összehívatni a közös képviselővel, ahol kezdeményezzék Számvizsgáló Bizottság felállítását. Ez minimum 25 lakásos társasházaknál kötelező is, 3, a házban tulajdonos tagból áll, akik egymás közül választanak elnököt. A közös képviselőt pedig bármikor elszámoltathatják, mert ez a bizottság az ő ellenőrző szerve.

      Sok egyéb tennivalóval úgy gondolom, nem érdemes várni. A korlát lefestését, csövek mázolását, akár bonyolultabb felújítási munkálatokat, kertépítést a lakók egymás között is megcsinálhatják, így a munkadíjat sem a ház nyögi. Semmi akadálya. Azonban az anyagköltség házzal való kifizetését a törvény tiltja, de a lakók egymás közti házfelújítási megállapodása törvényes, ha a közgyűlésen jegyzőkönyvezve van, ekkor a közös képviselő tudomásul veszi.

      Magam részéről a felelősségteljes együtt élést támogatom. Figyeljünk oda egymásra, ne várjunk csodára, mindent csak elkezdeni nehéz. Józsefváros az otthonunk, itt élünk, ezt szeretjük. Kezdjünk el közösen is tenni érte, fogjunk össze egy még szebb, még élhetőbb Józsefvárosért. Sok sikert és jó munkát kívánok mindenkinek és magamnak is.

      Végezetül: A jog a demokrácia dicsősége. Nem ellenünk, hanem értünk van. És mindenkinek van, éljünk hát az „elődeink vére” által megszerzett jogainkkal.

Barabás József - Józsefváros, Népszínház negyed

*A társasházkezelők „ bibliája” a 2003. évi CXXXIII. törvény, illetve annak módosítása (kiegészítése), a 2009. évi LXXXIX. törvény.

Fejezetek a józsefvárosi kerületfejlesztés történetéből 1.

Barátaim régóta biztatnak, írjam meg azt, amit a kerület fejlesztésének történetéről tudok. Most, hogy megkezdődik a Magdolna-negyed program harmadik köre, különösen érdemes volna összefoglalni az eddigi tanulságokat. Megpróbálkozom vele.

Annyiban eltérek a közelmúlt kerülethez (is) kapcsolódó politikusi visszaemlékezéseitől, hogy célom nem korábbi politikus-társaim leleplezése és saját zsenialitásom bizonyítása. Ennél sokkal érdekesebbnek tartom a kerület és főleg az itt élők sorsának alakulását. A személyességet persze nem tudom – és nem is akarom – teljesen elkerülni, hiszen elsősorban arról tudok beszámolni, amiben részt vettem. Szerencsére elég régóta dolgozom számítógéppel, önkormányzati képviselőségem kezdete (1994 ősze) óta minden szöveget, amit én írtam, készítésében részt vettem, vagy elektronikus formában kaptam, megőriztem. Alapvetően ezekre támaszkodok majd.

      Mindennek előtt azonban röviden a motivációimról. A kerületben születtem, ide jártam általános iskolába (a Bacsóba) a hatvanas évek elején, majd középiskolába (Fazekas) és egyetemre is (ELTE matek). 3 év kivételével mindig a kerületben laktam, átmeneti budai tartózkodásom vége felé már erős honvágy gyötört. Általános iskolai osztálytársaim közül nem kevesen éltek pincelakásokban, utcára nyíló egyhelyiséges üzletlakásokban, vagy „normál” (vagyis nem utcára nyíló) szoba-konyhákban. Szüleik a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kaptak új, lakótelepi lakást. A gyerekes családok elköltöztek, egyre több egyedül élő idős maradt itt.

      A pince- és üzletlakások nagyon kevés kivétellel megszűntek, a megürülő szoba-konyhákba viszont egyre inkább olyan vidéki családok költöztek, akik a könnyebb megélhetés reményében jöttek Budapestre. Józsefváros mindig, már az előző századforduló környékén is az első állomása volt a Pestre költözőknek. Ez a folyamat aztán a rendszerváltás környékén rendkívül felgyorsult. A kerület relatív helyzete egyre rosszabbá vált, az egymást gerjesztő negatív folyamatok egy lefelé húzó spirálba kezdtek szerveződni, egyre több és nagyobb kiterjedésű gettósodó kerületrész alakult ki. A személyes tapasztalatokon túl igyekeztem a szakértők munkáit is megismerni, annak idején a legtöbbet Csanádi Gábor és Ladányi János 1992-es könyvéből (Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai) tanultam.

      Amikor 1994-ben az MSZP színeiben önkormányzati képviselő lettem legfőbb ambícióm az volt, hogy tegyek valamit ennek a gettósodási folyamatnak a megállítása és visszafordítása érdekében. Elég naivan azt hittem, hogy a többi helyi politikust is hasonló célok mozgatják, nem beszélve a polgármesteri hivatal vezető állású tisztviselőiről, de hamar szembesültem azzal, hogy ambíciómmal egy kisebbséghez tartozom. De azért egyáltalán nem voltam egyedül!

      „Többen úgy érezzük, hogy az önkormányzati munka során túlságosan belemerülünk a mindennapi feladatokba, ad hoc, néha egymásnak ellentmondó döntéseket hozunk.A kerületi önkormányzatnak nincs átfogó, több évre előretekintő koncepciója, ennek hátrányával nap mint nap szembesülünk. Az előttünk álló feladatok költségigénye messze meghaladja lehetőségeinket, a közülük való megalapozott választáshoz világos, egységes rendszerbe foglalt,  a döntéshozók és végrehajtók által egyaránt elfogadott  prioritásokra volna szükség. Az alábbiakban egy közösen kialakítandó koncepció létrehozásához szeretnénk vitaalapot teremteni.” Az idézett szövegrész egy 1995 augusztusában közrebocsátott, képviselőtársainknak és hivatali vezetőknek szóló vitaanyag első bekezdése. A Kerületi koncepció-vázlat című 21 oldalas szöveget hárman írtuk, Iván Andrea, Echter István és én.

      Iván Andrea a közelmúltban (mármint az akkori közelmúltban) fejezte be városfejlesztési PhD-képzését a rotterdami egyetemen, Csécsei Béla városfejlesztési referensnek vette fel az önkormányzathoz. Echter István, kiváló pénzügyi szakember, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság tagjaként már 1990 óta volt önkormányzati képviselő. Szakmai munkáját mindenki elismerte, független szellemű párton kívüliként az SZDSZ-frakció tagja volt az 1994 és 1998 közötti ciklusban. Az ötlet, hogy írjunk egy ilyen anyagot, Iván Andreától származott. Hollandiai tanulmányai azt a tévképzetet alakították ki benne, hogy a városfejlesztés olyan hosszú távú tevékenység, ami csak akkor lehet sikeres, ha fő irányaival minden fontosabb politikai erő egyetért. Ezért minden frakcióból igyekezett olyan embereket keresni, akiken látszott, hogy érdekli őket ez a fajta koncepció-alkotó munka. Ily módon csatlakozott hozzánk később Juharos Róbert, a Fidesz képviselője is.

      Természetesen csak ironizálok, amikor ezt az elgondolást tévképzetnek nevezem. Én is osztoztam benne, sőt, az azóta tapasztaltak – számomra legalábbis – bizonyították az igazságát. Biztos vagyok benne, hogy a kerületfejlesztés sokkal sikeresebb lett volna, ha a kerület politikai erői képesek lettek volna magas szinten fenntartani az ebben való együttműködést. A sikerek pedig alapvetően a hol magasabb, hol alacsonyabb szintű közös gondolkodás időszakainak voltak köszönhetők.

(A következő részben ennek a vitaanyagnak a fontosabb elemeiről és további sorsáról írok.)

Molnár György
Józsefváros, Csarnok negyed

Tavaly, azaz 2012. április elsejétől vezette be a kormány, hogy a bölcsődékben az étkezési térítési díjon felül még gondozási térítési díjat is szedhetnek az önkormányzatok. A Kocsis Máté vezette jobboldali többségű Józsefvárosi Önkormányzat rögtön be is vezette. Próbáltuk elmagyarázni nekik többen ellenzékiek, hogy ez tévedés.

Olyan rendszert alakítottak ki ugyanis, amelyben a már 42 ezer forintos egy főre jutó jövedelemmel élő szülőket is terheli mindkét térítési díj. Szakemberek is figyelmeztettek, hogy ez a döntés kárt okoz, hasznot viszont nem hoz majd senkinek.

Egy gyerek kora gyermekkori fejlődésén rengeteg létkérdés múlik. Az, hogy mennyire tanul meg emberekhez kötődni, kapcsolatot teremteni, együttműködni, alkalmazkodni, problémát megoldani lényegében ekkor dől el. A kora gyermekkori életről és az ebben időszakban a kissrácokat körülvevő környezet pszichológiai és idegrendszeri fejlődésre gyakorolt hatásáról temérdek szakirodalom áll rendelkezésre John Oatestól akár Herczog Máriáig. Ma már tudjuk, hogy hosszú távú, az egész életet meghatározó következményeket rejt magában az ember életének első hat, de azon belül is különösen az első három éve.

Ugyan az életünk első három évének egy jelentős részét optimális esetben családban töltjük el, de már 2-3 éves korban is fontos a közösségi élmény és a felkészült szakember segítsége. A mai Magyarországon emberek, elsősorban édesanyák életesélyeit, boldogulását is meghatározhatja, hogy hozzájut-e bölcsődei gondozáshoz a gyereke, úgy hogy az nem viseli meg túlzottan a családi kasszát, vagy sem.

Éppen ezért, Józsefvárosban, ahol fiatalok ezrei élnek szegénységben, nélkülözésben, a bölcsődei térítési díj bevezetését eleve elhibázott döntésnek tartottuk. Tudomásul vettük az étkezési térítési díj bevezetését, de abszurd volt már egy éve is a bölcsődei gondozási térítési díj bevezetése. Meggyőződésünk volt, hogy ez pont az ingyenességbe valamiért már nem beleférő kispénzű anyukák gyermekeinek a kirekesztését, bölcsődéből való kiesését fogja eredményezni.

S lőn, így történt. A 2012-13-as évben összesen több mint ötven gyermek szülei döntöttek, nem vették igénybe a bölcsődei ellátást, mert a kettős térítési díj terhe már túl sok volt számukra.

Öröm az ürömben, hogy ugyan a felülvizsgálatot a kormánypárti többség tavaly novemberre ígérte, amely csak mostanra valósult meg, de azért legalább belátták, hogy hiba volt az egy évvel ezelőtti döntés. Most egy olyan korrekciós rendszert terjesztettek elő a Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék vezetője szakmai javaslatára támaszkodva, amelyben az egy főre jutó havi 70 ezer forintnál többet nem kereső szülők nem kell megfizessék a gondozási térítési díjat.

Apróság, apróság, de ha idén ősszel ötvennel több apró polgár kerül bölcsődébe mint tavaly, akkor valamelyest sikerült kijavítani a hibát.

Komássy Ákos - Józsefváros, Corvin-negyed