Fejezetek a józsefvárosi kerületfejlesztés történetéből 1.

Barátaim régóta biztatnak, írjam meg azt, amit a kerület fejlesztésének történetéről tudok. Most, hogy megkezdődik a Magdolna-negyed program harmadik köre, különösen érdemes volna összefoglalni az eddigi tanulságokat. Megpróbálkozom vele.

Annyiban eltérek a közelmúlt kerülethez (is) kapcsolódó politikusi visszaemlékezéseitől, hogy célom nem korábbi politikus-társaim leleplezése és saját zsenialitásom bizonyítása. Ennél sokkal érdekesebbnek tartom a kerület és főleg az itt élők sorsának alakulását. A személyességet persze nem tudom – és nem is akarom – teljesen elkerülni, hiszen elsősorban arról tudok beszámolni, amiben részt vettem. Szerencsére elég régóta dolgozom számítógéppel, önkormányzati képviselőségem kezdete (1994 ősze) óta minden szöveget, amit én írtam, készítésében részt vettem, vagy elektronikus formában kaptam, megőriztem. Alapvetően ezekre támaszkodok majd.

      Mindennek előtt azonban röviden a motivációimról. A kerületben születtem, ide jártam általános iskolába (a Bacsóba) a hatvanas évek elején, majd középiskolába (Fazekas) és egyetemre is (ELTE matek). 3 év kivételével mindig a kerületben laktam, átmeneti budai tartózkodásom vége felé már erős honvágy gyötört. Általános iskolai osztálytársaim közül nem kevesen éltek pincelakásokban, utcára nyíló egyhelyiséges üzletlakásokban, vagy „normál” (vagyis nem utcára nyíló) szoba-konyhákban. Szüleik a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kaptak új, lakótelepi lakást. A gyerekes családok elköltöztek, egyre több egyedül élő idős maradt itt.

      A pince- és üzletlakások nagyon kevés kivétellel megszűntek, a megürülő szoba-konyhákba viszont egyre inkább olyan vidéki családok költöztek, akik a könnyebb megélhetés reményében jöttek Budapestre. Józsefváros mindig, már az előző századforduló környékén is az első állomása volt a Pestre költözőknek. Ez a folyamat aztán a rendszerváltás környékén rendkívül felgyorsult. A kerület relatív helyzete egyre rosszabbá vált, az egymást gerjesztő negatív folyamatok egy lefelé húzó spirálba kezdtek szerveződni, egyre több és nagyobb kiterjedésű gettósodó kerületrész alakult ki. A személyes tapasztalatokon túl igyekeztem a szakértők munkáit is megismerni, annak idején a legtöbbet Csanádi Gábor és Ladányi János 1992-es könyvéből (Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai) tanultam.

      Amikor 1994-ben az MSZP színeiben önkormányzati képviselő lettem legfőbb ambícióm az volt, hogy tegyek valamit ennek a gettósodási folyamatnak a megállítása és visszafordítása érdekében. Elég naivan azt hittem, hogy a többi helyi politikust is hasonló célok mozgatják, nem beszélve a polgármesteri hivatal vezető állású tisztviselőiről, de hamar szembesültem azzal, hogy ambíciómmal egy kisebbséghez tartozom. De azért egyáltalán nem voltam egyedül!

      „Többen úgy érezzük, hogy az önkormányzati munka során túlságosan belemerülünk a mindennapi feladatokba, ad hoc, néha egymásnak ellentmondó döntéseket hozunk.A kerületi önkormányzatnak nincs átfogó, több évre előretekintő koncepciója, ennek hátrányával nap mint nap szembesülünk. Az előttünk álló feladatok költségigénye messze meghaladja lehetőségeinket, a közülük való megalapozott választáshoz világos, egységes rendszerbe foglalt,  a döntéshozók és végrehajtók által egyaránt elfogadott  prioritásokra volna szükség. Az alábbiakban egy közösen kialakítandó koncepció létrehozásához szeretnénk vitaalapot teremteni.” Az idézett szövegrész egy 1995 augusztusában közrebocsátott, képviselőtársainknak és hivatali vezetőknek szóló vitaanyag első bekezdése. A Kerületi koncepció-vázlat című 21 oldalas szöveget hárman írtuk, Iván Andrea, Echter István és én.

      Iván Andrea a közelmúltban (mármint az akkori közelmúltban) fejezte be városfejlesztési PhD-képzését a rotterdami egyetemen, Csécsei Béla városfejlesztési referensnek vette fel az önkormányzathoz. Echter István, kiváló pénzügyi szakember, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság tagjaként már 1990 óta volt önkormányzati képviselő. Szakmai munkáját mindenki elismerte, független szellemű párton kívüliként az SZDSZ-frakció tagja volt az 1994 és 1998 közötti ciklusban. Az ötlet, hogy írjunk egy ilyen anyagot, Iván Andreától származott. Hollandiai tanulmányai azt a tévképzetet alakították ki benne, hogy a városfejlesztés olyan hosszú távú tevékenység, ami csak akkor lehet sikeres, ha fő irányaival minden fontosabb politikai erő egyetért. Ezért minden frakcióból igyekezett olyan embereket keresni, akiken látszott, hogy érdekli őket ez a fajta koncepció-alkotó munka. Ily módon csatlakozott hozzánk később Juharos Róbert, a Fidesz képviselője is.

      Természetesen csak ironizálok, amikor ezt az elgondolást tévképzetnek nevezem. Én is osztoztam benne, sőt, az azóta tapasztaltak – számomra legalábbis – bizonyították az igazságát. Biztos vagyok benne, hogy a kerületfejlesztés sokkal sikeresebb lett volna, ha a kerület politikai erői képesek lettek volna magas szinten fenntartani az ebben való együttműködést. A sikerek pedig alapvetően a hol magasabb, hol alacsonyabb szintű közös gondolkodás időszakainak voltak köszönhetők.

(A következő részben ennek a vitaanyagnak a fontosabb elemeiről és további sorsáról írok.)

Molnár György
Józsefváros, Csarnok negyed