Fejezetek a józsefvárosi kerületfejlesztés történetéből 2

Az előző részben felvezetett Kerületi koncepció-vázlat itt elolvasható (a bloghoz kapcsolódva igyekszünk kialakítani a máshol nem elérhető dokumentumok gyűjteményét), de mivel vázlathoz képest elég hosszú (20 oldal), röviden összefoglalom és a fontosabb elemeit kommentálom is.

A szöveg érdemi része a kerület társadalmi-gazdasági helyzetét bemutató adatok ismertetésével kezdődik. Ezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy „a VIII. kerület  különösen a Középső-Józsefváros  a főváros legrosszabb helyzetben lévő területe. A különböző szempontú hátrányok […] itt halmozottan, hatásukban egymást erősítve jelennek meg. Reális a veszélye annak, hogy a kerületnek ez a része rohamosan tovább "slumosodik". Véleményünk szerint az előttünk álló legfontosabb cél a kerület gazdasági és társadalmi lepusztulási folyamatának megállítása, sőt ha lehet visszafordítása. Minden fontos döntésünk meghozatala mögött ennek a felismerésnek kell ott lennie a háttérben, ebből a szempontból kell mérlegelnünk a döntési alternatívákat.”

Nem számítottunk rá, de ez a felvezetés heves reakciót váltott ki néhány politikusból, elsősorban a polgármesterből, Csécsei Bélából. A tényeket nem vitatva azt vetette fel, hogy miért a rosszat emlegetjük folyton, ez mindenkinek elveszi a kedvét, induljunk ki inkább az eredményekből, az elért sikerekből. Erre a mi válaszunk lényege az volt, hogy nem lehet megoldani a problémákat, ha előbb nem azonosítjuk azokat, és nem próbálunk meg fontossági sorrendet felállítani köztük. A vita végül kompromisszummal zárult, a képviselő-testületi ülésre mintegy fél év múlva bekerülő végleges anyagba (erről is lesz majd szó) bekerült az előző bekezdésben idézett összefoglaló megállapítás lényege, de az alátámasztó adatok, a részletek szét lettek szórva a szövegben, hogy ne legyen olyan nyomasztó a hatásuk.

Az adatok alapján, figyelembe véve a kerületi költségvetés helyzetét is, arra a következtetésre jutottunk, hogy ha „megpróbálunk érdemi változásokat elérni, akkor előre kell menekülnünk. Vagyis a fenntartás és működtetés mellett fejleszteni, építeni kell.” Két prioritást jelöltünk meg, a területfejlesztést és az oktatásügyet. (Ez utóbbi prioritásból lényegében semmi sem lett, erről később részletesen írok majd.)

Mi hárman, a koncepció-vázlat szerzői, a közös gondolkodás közben a legtöbbet a területfejlesztés kérdésén rágódtunk, latolgattuk a különböző megoldások előnyeit és hátrányait. Nyilvánvaló mintát jelentett a IX. kerületben megindult fejlesztés. Azt is tudtuk azonban, hogy a SEM IX. Városfejlesztő Rt 1992-es létrehozásában résztvevő francia szakemberek (a Francia Köztársaság fejlesztési pénzintézete, a Caisse et Dépots et Consignations) annak idején Józsefvárost is megnézték, de visszarettentek tőle. Egy olyan projektbe szerettek volna belevágni, ami kemény feladatot jelent ugyan, de nem reménytelent. A IX. kerület előnyét, a valamivel, de nem lényegesen kedvezőbb szociális helyzet mellett, elsősorban a még a rendszerváltás előtt, jelentős állami forrásokból megkezdett tömb-rehabilitáció adta, ugyanis volt mihez kapcsolódni.

Számos külföldi példa támasztotta alá, hogy nagyobb slumosodó területek esetében a pontszerű, néhány házra kiterjedő fejlesztést vagy rehabilitációt rövid időn belül felemészti a környezete, legalább egy tömbnyi az a terület, amivel egyáltalán érdemes kezdeni. De semmi esély nem volt arra, hogy akár az államtól, akár a fővárostól egy egész tömbre elegendő fejlesztési pénzt kapjunk, saját forrásunk meg végképp nem volt.

Új képviselőként akkoriban szembesültem a problémával, hogy a korábban eladott telkeken a vevők nem akartak építkezni. Senki nem akart első lenni, hiszen a rossz környezetben csak nyomott áron tudták volna a megépített ingatlant értékesíteni. (Akkor még a megfelelő jogi keretek sem voltak kialakítva, később erről is írok majd.)

Ide tartozik az önkormányzati finanszírozás problémája is. Az akkori forrásmegosztási rendszer egyáltalán nem vette figyelembe a kerületek eltérő adottságait, kifejezetten hátrányos volt a rosszabb helyzetű kerületek számára. (Később ebből a szempontból valamivel jobb lett, de nem sokkal.) Minél több szegény ember él egy településen (kerületben) annál kevesebb forrás jut a szükséges feladatokra és annál inkább oda összpontosulnak a szegények.

Ugyanakkor azt a megoldást sem tartottuk elfogadhatónak, hogy a rehabilitáció alapvetően a szegények kiszorításáról szóljon. (Ahogy az később a IX. kerületben domináns megoldássá vált.) Mindezt figyelembe véve, arra a következtetésre jutottunk, hogy „a város-rehabilitációt két körzetben volna szükséges megindítani”.

Az egyiket a Középső-Józsefváros déli részén, ahol külső, fejlesztői források bevonásával indulna el egy területfejlesztés. „Ennek a térségnek az előnyei közé tartozik, hogy sok a már kiürített ház és főleg üres telek, ami lehetőséget teremt a fejlesztés és rehabilitáció összekapcsolására, közel van a kerület főútvonalaihoz és határos a viszonylag jobb állapotú Belső-Józsefvárossal … itt van legnagyobb esélye (megfelelő indító lökés megadása után) egy piaci alapokon nyugvó megoldásnak.”

A másikat a Középső-Józsefváros északi részén, a „Népszínház utcához vagy a Baross utcához kapcsolódóan. …. Elképzelhetőnek tartanánk, hogy  Nyugat-Európa több nagyvárosában már bevált mintát követve  kísérleti jelleggel átfogó, ún. szociális rehabilitációs program induljon, ahol az épületek felújítása a környéken lakók nagyon intenzív bevonásával, munkahelyteremtő és átképző akciókkal összekapcsoltan zajlana. Egy itteni fejlesztéshez lehetőség volna nem piaci jellegű külföldi (nemzetközi szervezetek, rotterdami önkormányzat, stb.), valamint hazai, kormányzati szintű erőforrások mozgósítására.”

Ebben a legelső anyagban is megjelent tehát a későbbi Corvin-Szigony, majd újabb nevén Corvin-sétány program és a Magdolna negyed (akkor még nem létezett ez a név) program csírája, méghozzá egyszerre. És éppen ez a dolog lényege, amit nagyon sokan azóta sem értenek, és megpróbálják a két programot egymással szembeállítani. Pedig ezek szorosan összetartoznak. Ha a slumosodás elért már egy szintet, ha már nagyon sok szegény ember él egy területen, akkor a külső forrást bevonó, piaci jellegű rehabilitáció nélkül nincs szociális rehabilitáció sem. Ha vissza akarjuk fordítani a szegregációs, gettósodási folyamatot, akkor oldani kell a nyomor sűrűségét is. Természetesen az ellenkező végletbe sem szabad esni, és a végén elfelejtkezni a szociális rehabilitációról! Ma is az a véleményem, hogy a piaci és a szociális rehabilitáció egységében megtaláltuk azt az egyensúlyi pályát, amelyen a józsefvárosi kerületfejlesztés egyáltalán elindulhatott. A megvalósítás persze már nem mindig volt ilyen szép.

Természetesen a fenti gondolatoknak voltak előzményei és következményei, ezekről a következő részben írok.

Molnár György - Józsefváros, Csarnok negyed

Kerületi koncepció-vázlat (1995.08.23.) teljes szövege.