Azok a dolgozók tudnak "megélni" a fizetésükből, akik érdekeit erre hivatott szervezetek képviselik. Nem olyanok, amelyek vezetői le tudnak ülni egy tárgyalónak nevezett asztalhoz, és ott szép szóvirágokkal szorítják ki a jobb sorsra érdemes levegőt, hanem olyanok, akik képesek megbízóik érdekeit érvényesíteni. Olyanok, akik úgynevezett alkupozícióban vannak, és keményen alkusznak, hogy ebből a pozícióból ki tudják hozni a maximumot. Olyanok, akik a számukra elfogadhatatlan "végső" ajánlatokat hallva feláll- nak, rácsapják az ajtót nem igazán tárgyaló "partnereikre", majd azon kilépve azt ordítják a rájuk váró, utcaköves-kalapácsos tömegnek, hogy: SZTRÁJK!

Robert Koehler: A sztrájk (1886)

No, hát ilyen Magyarországon nincs. És nem azért nincs, mert a kisemmizett szakszerve- zeti vezetőket nem várja utcaköves-kalapácsos tömeg az ajtó előtt, hanem azért nincs ott utcaköves-kalapácsos tömeg, mert a kilépő vezető hiába ordítaná teli torokból azt, hogy "SZTRÁÁJK!!!!!", az egésznek nem lenne semmi foganatja. Nem sztrájkolna senki. A sikeres érdekérvényesítéshez ugyanis két dolog kell: sztrájkolni hajlandó tömeg és a sztrájkot fedezni képes sztrájkalap. Magyarországon pedig a rendszerváltás óta az összes parlamenti párt teljes egyetértésben nyirbálta a szakszervezeti jogokat addig, hogy e két dolog összegyűjtésére esély se maradjon.

Az egész eleve rosszul kezdődött — pont úgy, mint a politikában. Az új szakszervezetek nem a SZOT szétverése után, annak vagyonát felosztva jöttek létre, hanem azzal párhu- zamosan és vagyon nélkül — úgy, hogy minden, magára valamit adó pártnak lett "saját" szakszervezeti szövetsége: a Maszopnak persze az átkeresztelt SZOT, az SZDSZ-nek a LIGA, az MDF-nek a Munkástanácsok, a kisgazdák meg a parasztok szervezeteit "karolták fel". Csak a FIDESZ-nek nem volt ilyenje, és persze nem véletlenül, hanem azért, mert a nagybetűs FIDESZ-t mindenki az SZDSZ ifjúsági szervezetének tartotta — egyebek közt ők maguk is. Szóval a tömeget eleve szétforgácsolták párhuzamos szakmai szervezetekre. Márpedig hatékony képviseletre csak nagy tömegek képesek: a magányos munkavállaló az óriási gazdasági erőfölénnyel szemben esélytelen, a kis csoportok kevéssé esélyesek.

Ezután kötelezték a szakszervezeteket, hogy képviseljék azon dolgozók érdekeit is, akik a szakszervezetnek nem tagjai. Ők ezek után teljes joggal gondolták azt, hogy nagy hülyeség lenne tagdíjat fizetni — nem is tették. Soha, egyetlen magyar szakszervezet se tudott sztrájkalapot létrehozni. A bevétel zöme elmegy a bérelt irodára és benne az egy-két fizetett munkatársra, a maradékból pedig szociális gesztusokat tesznek (tanszertámogatás, Mikulás-ünnepség, ilyesmi).

De voltak olyan szakmák, amelyeknél kevés dolgozó leállása is látványos, nagy fennaka- dásokat tudott okozni. Jellemzően ilyenek voltak a mozdonyvezetők. Náluk nem kellett nagy sztrájkalapot feltölteni: egy-két hetes leállást a legtöbb család meg tudott finanszí- rozni. Ennél többet pedig a kormány (a legnagyobb magyar munkáltató) nem engedhetett, mert a népharag elsöpörte volna. Ezért a '90-es években a mozdonyvezetők évről évre ismétlődő sztrájkjai rendre eredményesek voltak.

Bevezették az "elégséges szolgáltatás" fogalmát — ez az, amit sztrájk idején is fenn kell tartani. Mivel pedig a sztrájk lényege a szolgáltatás/termelés elégtelenné tétele, az elégséges szolgáltatás a sztrájk gyilkosa. Gaskó Istvánt, a mozdonyvezető szakszervezet elnökét pedig kedvesen megszólították (szakasztott akár Móricznál a Rokonokban).

— Te, Pistám, igazán eleget voltál már ellenzékben! Nem akarsz átülni ide hozzánk? — az addig "autonóm" Gaskó hipp-hopp az MSZP munkás tagozatának vezetőségi tagja lett, az általa dominált szakszervezeti szövetség pedig a Maszop stratégiai partnere.

A következő évtizedekben nevezett "elégséges szolgáltatást" több lépcsőben a szokásos volumen 80 %-ára emelték. Már csak egy lépés a 100 %: akkor válik a sztrájk olyan időszakká, amelyben éppen úgy kell dolgozni, mint máskor, csak nem jár érte fizetés.

Apropó termelés! Bár a kormány közel annyi embernek ad munkát, mint az összes piaci szereplő együtt, még így is vannak olyan gyárak, amelyekben akár több ezer ember is dolgozik. Kormányunk ezekkel sorra "stratégiai megállapodásokat" köt, és ezekben a munkavállalók érdekképviseletének már egyébként is röhejesre csökkentett jogait is eladja/elárulja. Az úgynevezett "ellenzék" persze ez ellen sem tiltakozik, mint ahogy a korábbi dolgozóellenes törvénykezésnek is aktív részese volt. Épp úgy, ahogy aktív részese a képviselők fizetésemelésének is — oppardon, az más. A képviselők ugyanis nem bérből vagy fizetésből élnek, hanem tiszteletdíjat kapnak.

Ezért aztán nekik (és csak nekik) jár mellette a nyugdíj is.

Fügedi Ubul

P.s.: Annak pedig, aki elégedetlen a jog változásaival, azok irányával, marad a handaban- dázás: Felejthetetlen, mindent elsöprő közleményben küldik el a búsba az…

***

Egész egyszerűen úgy tűnik, elfelejtettük, hogy a sztrájk lényege nem az, hogy a sztrájkoló kibasszon a társadalommal. Hanem a saját érdekeinek a képviselete – ami közvetve vagy közvetlenül, de mindannyiunkat érint. A dolgozók harca ugyanis így vagy úgy, de mind- annyiunk harca. Mert minőségi szolgáltatást csak az tud nyújtani (legyen fogorvos, tanár, önkormányzati dolgozó, vasutas vagy bárki más), aki az elvégzett munkájáért megfelelő bért kap, és ehhez megfelelő munkakörülményeket is biztosítanak neki. (via Kettős Mérce)