Mélyen tisztelt publikum! Remélhetőleg mindenki örömére ma új sorozatba kezdünk. És ha minden jól megy, ezentúl rendszeresen lesznek itt új írások az új szerzőtől, mégpedig Ubultól. Mármint majdnem új, volt már itt idézete, észrevétele itt-ott neki, többek közt a Szigony utca átnevezési kísérlete kapcsán. Ez itt most azonban mindenképp a sorozat első darabja, a második meg majd a következő lesz. Persze, csak ha megéljük. (a Szerk.)

***

Döntő csapásom a migráns hordára

Jóakaratú ismerőseim időnként felhívják a figyelmemet arra, hogy öltözködésem színvo- nala elmarad attól, amit ők az enyémhez hasonló társadalmi pozícióban kívánatosnak tartanak. A jó múltkorjában a miskolci egyetem folyosóján összefutottam az egyik helybéli professzorral, aki kitörő szívéllyel üdvözölt.
— Kit látnak szemeim? — harsogta széles gesztusokkal. — Csak nem egy hajléktalan? Vagy doktor Fügedi?
Spontán tényezők az első benyomást még ronthatják is (és akkor a másodikról stb. még nem is beszéltünk).

A hétvégén pl. nevezett miskolci egyetem felkérésére Telkibányára utaztam, hogy mintavételi gyakorlatot tartsak ifjú egyetemisták egy nemzetközi csapatával. Jó buli volt, de csak egy nadrágot vittem magammal, az pedig a terepen néhány rossz mozdulat eredményeként kiszakadt (mindkét szára).

Telkibányáról az ember úgy jön haza, hogy Hidasnémetiben felszáll a kassai IC-re, és az beviszi egészen a Keletibe. Oda, ahová a jegyem szólt, valaki már lepakolta a cuccait, úgyhogy áttelepültem a szomszéd asztalhoz, ahol még csak egyvalaki ült, itt meg már amúgy is ketten. Dög meleg volt, mert persze nem működött a klíma, de békésen olvasgattam Miskolcig.

Ott azonban felszállt egy feltűnően arabus külsejű fiatalember, és előbb a kezében tartott cédulára pillantott jelentőségteljesen, majd rám. — Értem én a célzást, Másenyka* — gondoltam, felkapkodtam a holmimat, megkértem a derék területbitorlót, hogy szabadítsa fel a helyemet, és lecsüccsentem oda, ahova a jegyem szólt. El is szundítottam, és csak Füzesabony tájékán ébredtem fel arra, hogy megszomjaztam.

— Hol a palackom? Ejnye, azt bizony otthagytam a másik asztalnál! — Átpillantottam, és láttam, hogy az idegenszerű figura is elaludt, a palack pedig ott hever túlnan rajta, az ablak alatt, az ülés karfáján. Nosza, áthajoltam rajta, felkaptam a butéliát, és a két asztalnál ülő nyárspolgár rosszalló pillantásainak kereszttüzében jó alaposan meghúztam. Igen jól esett. — De mi a szósz? Ez valami ízesített izé (vörösáfonya-citrom, amint ezt a címkén olvashattam), nekem pedig közönséges ásványvizem volt!

Alaposabban is körülnéztem, és fölfedeztem a saját palackomat is — az asztalka alatt, a jövevény lábánál. — Öööö... izé. A már megszokott rutinokkal összekapkodtam a cókmókomat, és sürgősen odébbköltöztem egy vagonnal. Ott aztán ment a hűtés, úgyhogy jó idő volt, és egymagam ültem az asztalnál. Még a szomszédban se volt senki.

Az arabus meg nyomoroghatott tovább a hőségben.

* Másenykát aligha érti bárki is rajta kívül. Szóval, ez a név egyik kedvenc viccemre utal:

— Halló, Szerjozsa? Képzeld, elutazott a férjem kiszállásra, és egyedül vagyok itthon!
— Nocsak. És nem félsz?
— Egyedül vagyok itthon, és meztelenül fekszem az ágyon!
— Jaj, még mit nem! Nem fázol?
— Egyedül vagyok itthon, meztelenül fekszem az ágyon, és rád gondolok!!!
— Óóóó, ez igazán nagyon kedves tőled...
— Egyedül vagyok itthon! Meztelenül fekszem az ágyon!!! És arra gondolok, milyen jó lenne, ha idejönnél, és addig szeretkeznénk rajta, amíg le nem szakad!!!!!
— Ááá, értem a célzást, Másenyka! Máris indulok!

Fügedi Ubul