Az egészen alap-alapfokú gombaismeret alap-alapelveként azt igyekeztem megértetni az ifjúsággal, hogy háromféle gomba létezik. Vannak azok, amelyeket ismerünk, és tudjuk, hogy ehetőek — ezeket hazavisszük és megesszük. Vannak azok, amelyeket ismerünk, és tudjuk, hogy mérgezőek. Meg vannak azok, amelyeket nem ismerünk (ebből van a legtöbb). Ezeket nem visszük haza és nem esszük meg.

Az első kategória egyik alapfajtája a keserűgomba. Vastag, fehér kalapja és tönkje mellett — ami a legfontosabb! — fehér teje te(l)jesen eltéveszthetetlenné teszi. De azért az ifjaknak meg is kellett kóstolniuk. Az a csípős íz nehezen felejthető... erről kapta a nevét, ugyi. De ha az ember vékonyra szeletelve alaposan átsüti, olyan lesz, mint a csipsz. Annyi plusszal, hogy még gombaíze is van.

A gyertyános tölgyesben a keserűgomba közönséges. Ráadásul hosszú a szezonja és a helybéliek nem gyűjtik, tehát a bemutató szinte sosem maradt el. Csak Károly utasította el, hogy megkóstolja — márpedig ő gombát nem eszik, és punktum.

Mígnem egyszer Szőlősardón*, ahol javában sütögettem a tájékozódási gyakorlaton gyűjtött gombákat, egy csillogó szemű tökmag (lehetett tán nyolc éves) oda nem rohant hozzá.

— Nézzed, miket lehet itt enni! Tessék, neked adom. Ugye, milyen finom?

Csillogó szemű kisgyerekeknek nem kezdjük el magyarázni, hogy márpedig mi gombát nem eszünk. Szájába vette hát, és majszolgatni kezdte. A következő percben egy lábujja csücskéig felháborodott Károly tűnt fel mellettem a tűznél (volt vagy harminc fok árnyékban, nekem meg raknom kellett és sütnöm kellett; úgy kivoltam, mint az, aki nagyon kivan).