A nevem említése nélkül szólít meg Budaházy Gusztáv Halottnak a beöntés című bejegyzésében. Meglepett a szöveg személyeskedő, gúnyolódó hangneme, és bár Budaházy úr számos magas labdát adott fel, egyiket sem fogom leütni. Reakciómat a tartalmi kérdésekre korlátozom.

Budaházy úr szerint értelmetlen és fölösleges „tojástánc” volt az, amit több mint két évvel ezelőtt a „közbeszerzések körüli anomáliákról” írtam. Korántsem általában a közbeszerzések körüli anomáliákról írtam, hanem nagyon is konk- rétan az MNP3 keretében felújításra szánt, közel 1,4 milliárd Ft felhasználási módjáról. A szöveg itt olvasható, bárki eldöntheti, hogy ő vajon hozzájutott-e ebből fontos informáci- ókhoz. Szerintem kötelességem volt, hogy a közbeszerzési Bíráló Bizottság tagjaként pontosan tudósítsak az általam tapasztaltakról és felhívjam a figyelmet arra a veszélyre, hogy a választott eljárásnak a felújítások alacsony minősége lesz a következménye. Nem váltottam volna ki Budaházy úr epés megjegyzését, ha az egészről nem írok semmit, és talán akkor sem, ha elnagyoltan, a részleteket mellőzve írok. Most is úgy gondolom, hogy egyik sem lett volna helyes megoldás.

Következő kritikájában Budaházy úr egy 5 évvel ezelőtt, a Karácsony Sándor u. 22. ud- varán, majd a szuterénben kialakított klubhelyiségben folytatott beszélgetésről emlékezik meg. Az erről szóló bekezdésben meglehetősen sok a pontatlanság, de nem tűnik számom- ra túl termékeny dolognak sok éves emlékeket összevetni. Akik ismernek, azok számára talán hihető, ha kijelentem, sosem mondtam ilyen ostobaságot. Még visszatérek arra, hogy valójában miről beszéltem akkor.

Ennél fontosabb, hogy Budaházy úr kritikája, miszerint a Magdolna-negyed program alapvetően elkanyarodott az eredeti célkitűzésektől szerintem is jogos. Ezt számos alkalommal el is mondtam, legutóbb egy, a Magyar Narancs eheti számában megjelent (3 héttel ezelőtt adott) interjúban. (A velem készült szövegrész csak kis része Fülöp Zsófia írásának, mely elsősorban a kerületi lakáspolitikáról, a kilakoltatásokról szól. A cikk elektronikusan csak néhány hét múlva lesz elérhető, ezért nem linkelem most be.)

Azt a tényt szeretném csak rögzíteni, hogy 2006 és 2010 között nem voltam önkormány- zati képviselő, majd 2010-es megválasztásom után 2012 kora tavaszán lemondtam a képviselői posztról. Budaházy úr feltételezésétől eltérően 2007 óta nincs befolyásom arra, hogy mi történik a Magdolna-negyed program keretében. De véleményem persze van róla, az alábbiakban ezt foglalom össze, elsősorban a dokumentálás szándékával.

Látszólag messziről indulok, korábban írtam a tömbrehabilitációnak csúfolt belső-józsef- városi sortatarozásokról. Ezekkel nem csak az volt a baj, hogy a kerület legrosszabb állapotú részei helyett a Palotanegyedre költöttünk aránytalanul sok közpénzt, hanem az is, hogy nyilvánvalóvá vált, néhány háznak a lakók bevonása nélkül bonyolított, teljes körű tatarozása eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Ezek a tanulságok – és persze számos nyugat- európai példa – is szerepet játszottak a Magdolna-negyed programban (MNP) megfogal- mazott, ettől alapvetően eltérő rehabilitációs elképzelésben. Ennek legfontosabb elemei a következők voltak:

• A rendelkezésre álló forrásokat nem néhány ház teljes felújítására fordítjuk, hanem arra, hogy minél több épületben végezzünk el fontos munkákat.
• A szerkezeti elemek rendbehozatala előnyt élvez a külső tatarozással szemben.
• Azt, hogy melyek a legfontosabb, legsürgősebb munkák, a ház lakóival együtt döntjük el.
• Olyan megoldásokat alakítunk ki, hogy a ház lakói is részt vehessenek saját házuk felújításában.
• Minél több civil szervezetet vonzzunk a területre, akik részben a megkapott rossz állapotú helyiségek felújításával, részben a tágabb környezetre irányuló tevékenységükkel is hozzájárulnak a rehabilitációhoz. (Erre volt példa a lakók, a Zöld Fiatalok és a Rév8 együttműködésében zöld udvar kialakítása.)

Az MNP1 tartotta is magát ezekhez az alapelvekhez, de a 2007-ben induló MNP2 már nem, az MNP3 pedig végképp más útra tért. A kedvezőtlen változásnak szerintem három fő oka volt:

1. Az MNP1-et értelmetlen kötöttségek nélkül felhasználható fővárosi forrás finanszírozta, ezzel szemben az MNP2-t már bonyolultan felhasználható EU-s források. (Nem tartozik közvetlenül a témához, de mindenképp meg kell említenem azokat, akiknek döntő szerepük volt a szociális rehabilitációra fordítható fővárosi keret ilyen módon való megteremtésében: az ötletgazda Bakonyi Tibor és a pénzügyi kereteket kialakító Atkári János főpolgármester-helyettesek, valamint a Városkutatás kft-nek a szakmai anyagot készítő munkatársai, Tosics Iván vezetésével.) A felhasználás nehézkessége szerintem nem az EU-s szabályokból, hanem azok téves értelmezéséből eredt, de tény, hogy a magyar irányító hatóság ragaszkodott hozzá, hogy csak olyan felújításra ad pénzt, aminek már a pályázat benyújtásakor megvan az elfogadott engedélyezési terve. Ez a szabály lényegében kinyírta a lakókkal való érdemi közös döntéshozatal és a lépésről lépésre történő előrehaladás lehetőségét.
2. A másik a rossz közbeszerzési szabályozás, két okból is. A közbeszerzési szabályok nem tették lehetővé a kivitelezők számára feltételül szabni, hogy alkalmazzák az adott ház lakóit. (Ez valóban a diszkriminációt tiltó EU-s szabályozás káros mellékterméke volt. Azóta javult a szabályozás és most már van lehetőség tartós munkanélküliek foglalkoztatásának kikötésére, de továbbra sincs arra, hogy ők lehetőség szerint az adott épület lakói legyenek.)

A közbeszerzésekkel kapcsolatos másik súlyos probléma, hogy az önkormányzat számára kötelező a legolcsóbb ajánlat elfogadása, még akkor is, ha lényegében biztosra vehető, hogy a legolcsóbb ajánlatot tevő rossz minőségben fog dolgozni. Ez az építési közbeszer- zések világszerte ismert súlyos nehézsége. (Vannak rá a világban innovatív megoldások, pl. az, ha a közbeszerzést úgy írják ki, hogy eleve kikötik, a második legolcsóbb ajánlatot tevő fog nyerni. A magyar szabályozás úgy próbált kiutat találni, hogy lehetővé tette a többihez képest túlzottan olcsó ajánlat(ok) kizárását, ami viszont számos egyéb probléma forrása lehetett.) A gondot fokozza, ha a megrendelő – esetleg éppen a lakók nyomására – igyekszik minél több elvégzendő munkát belepasszírozni a felújításba. Ha a rendelkezésre álló pénzkeretek szűkösek, akkor minél kiterjedtebb egy ház felújítása, annál rosszabb lesz a minőség. Arról nem beszélve, hogy ha egy épületre többet költ az önkormányzat, akkor kevesebb marad a többire.

Ennek a helyzetnek szerintem az egyetlen lehetséges komplex megoldása, ha a felújítás lépésről lépésre és a lakókkal szorosan együttműködve, a lakók részvételével történik. (Sok minden más mellett ez utóbbi gondolatmenetet mondtam el a Budaházy úr által fölemlí- tett beszélgetés során, nem az általa idézőjelek közé tett butaságot.)

3. A harmadik ok az volt, hogy a 2006 végén hatalomra jutott új többség nem fogadta el a Magdolna-negyed program házfelújítási részének korábban ismertetett alapelveit. (Azt hiszem, hogy túlnyomó részt nem is értette meg, vagy máshogy látták a világot.) Néhányan közülük – például a negyed egy részének önkormányzati képviselője – „ügyesen” játszottak is azzal a helyzettel, hogy úgy tettek, mintha a felújítás terjedelme egyedül a Rév8, és nem a képviselő-testület, döntésén múlna, ezért arra bíztatta a körzetében lévő önkormányzati épületek lakóit, hogy harcolják ki a Rév8-cal szemben a ház teljes felújítását. Ekkor tevődött át a hangsúly a szerkezeti elemek felújítása helyett és azok rovására a külső tatarozásra is.

Az új többség bizalmatlan volt a független civil szervezetekkel is, leállította a civilek betelepülését a Magdolna-negyedbe.

Mivel már amúgy is elég terjedelmes ez az írás, nem folytatom a fejlemények követését az MNP3-ig, egyetértek Budaházy úrral abban, hogy annak már alig valami köze van a szociális rehabilitációhoz. Nem írok most az MNP-programok egyéb elemeiről sem. Egyetlen kérdést szeretnék még röviden tárgyalni, a Rév8 és Alföldi György szerepét. Előrebocsátom, hogy nyilván elfogult vagyok, hiszen annak idején Alföldi Györggyel és helyettesével, Sárkány Csillával hónapokig dolgoztunk együtt az MNP koncepciójának kidolgozásán (a részvételemmel, és semmiképp se az én „szellemi irányításommal”), és a közös munka során lehet a másik gondolkodását a legjobban megismerni.

Úgy vélem, elfogultság nélkül is állítható, Alföldi György és Sárkány Csilla nélkül semmi- lyen formában nem jött volna létre a Magdolna-negyed program. Nyugat-Európához képest azonban nálunk sokkal kisebb szabadsága van a rehabilitációs programot kidolgozó és végrehajtó szervezetnek. Az ottani helyzettel szemben itt nem elég, hogy az önkormány- zat a fő tulajdonos és ennek révén érvényesítheti tulajdonosi jogait, nem elég a program végrehajtására aláírt, rengeteg részletet szabályozó szerződés, ezen túl a polgármester és a képviselők akarnak dönteni – és döntenek is – minden egyes részletkérdésről is. Ennek során ráadásul nem is tekintik magukra nézve kötelezőnek a program alapdokumentumait.

Bár az intenzitás változó volt, a folyamatos beavatkozás szándéka nem függött a politikai többség színétől. A 2002 és 2006 közötti önkormányzati ciklusban, a koncepció kidolgozásában való részvételen túl, azt tekintettem legfontosabb feladatomnak, hogy a politikai beavatkozási kísérletekkel szemben védjem a Rév8 szakmai önállóságát és szociális elkötelezettségét. 2006-tól megszűntek az ilyen lehetőségeim.

A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy a politikai beavatkozáson túl, attól függetlenül is nagyon erős a közegellenállás. Ebbe a közegellenállásba tartozik az előbbi három pontból az első kettő, de az is, hogy a végrehajtás során valamilyen módon érintett hivatali dolgozók többsége, a jegyzőket is beleértve, sosem tette magáévá a program alapelveit, akárcsak a lakóházfelújításban és üzemeltetésben kulcsfontosságú szerepet játszó Kisfalu kft. sem.

Milyen lehetőségei vannak egy ilyen helyzetben a Rév8 vezetőinek? Én három opciót látok. Az első, hogy harcolnak a program eredeti céloknak megfelelő megvalósítása érdekében, de közben betartják a számukra kijelölt kereteket, és végrehajtják az önkormányzati döntéseket, akkor is, ha jobb meggyőződésükkel ellentétesek. A második, hogy addig harcolnak az elgondolásaikért, amíg olyan éles ütközésre nem kerül sor, hogy kirúgják őket. A harmadik, hogy feladják. A második és a harmadik esetben semmilyen formában sem folytatódott volna a szociális rehabilitáció.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a második a hősies, forradalmi megoldás, de szerintem valójában az első volt az. Természetesen fontos volna megvitatni, vajon nem értünk-e el egy olyan pontra, amikor már olyan kevés maradt az alapelvekből, hogy abba kell hagyni az egészet. Vita helyett azonban a másik jóhiszeműségének kétségbe vonása, alkalmanként gyalázása és nyilvános fórumokon a vita változatos eszközökkel történő elfojtása zajlik.

Szintén fontos és tanulságos volna annak megvitatása, hogy a Rév8 vezetői, elsősorban Alföldi úr, a program eredeti céljai érdekében folytatott küzdelme során mindig elment-e a lehetséges végső határig. Talán nem, de ez is elemzés és nem indulatok kérdése. A dolog bonyolultságát bemutatandó, csak egy esetet emelek most ki, mivel azt Budaházy úr – nem feltétlenül szándékosan – a teljes igazság bemutatása nélkül említi. A felújításokkal kapcsolatos, a Rév8 számára az önkormányzati rendszeren belül nem kezelhető problémák enyhítése érdekében ugyanis éppen a Rév8 és Alföldi György hívta el a Habitat for Humanity szervezetet, hogy vegyenek részt a program egyes elemeinek megvalósításában. Ha máshogy nem ment, akkor kerülő úton is el lehetett érni a célt.

Végül, a legfontosabb talán annak a megvitatása volna, hogy milyen, „nem kikényszerített” hibákat követett el a Rév8 az MNP során. Szerintem is vannak ilyenek, csoda is volna, ha egy ilyen innovatív program esetében nem lennének. Budaházy úr azonban nem ezeket akarja megvitatni, hanem a Rév8-on (és rajtam) akarja elverni a port azokért a hibákért is, amikért a későbbi és jelenlegi döntéshozók, a hivatal, vagy a Kisfalu a felelősek.

Az ő bírálatuk adekvátabb volna.

Molnár György