Fejezetek a józsefvárosi kerületfejlesztés történetéből 4

Folytatom az 1995-ös Kerületi koncepció-vázlat ismertetését és szubjektív kommentálását, az előző részt lásd itt. Javaslatot tettünk egy fejlesztési társaság létrehozására is.

Mivel az volt a célunk, hogy a képviselőket és a hivatali vezetőket egyaránt mozgósító vita után a képviselő-testület a vázlat alapján olyan fejlesztési koncepciót fogadjon el, amit a lehető legtöbben támogatnak, ezért az anyagban nem árultuk el ennek a javaslatnak a legfőbb okát. Azt ugyanis, hogy a polgármesteri hivatal is, és a korábbi IKV-ből átalakult – de az IKV-jellegű működést jelentős mértékben megtartó – Vagyonkezelő kft is, tökéletesen alkalmatlan egy területfejlesztési program részleteinek összerakására és lebonyolítására. Részben objektív, részben pedig szubjektív okokból.

Ezen a ponton egy, a gyakorlati önkormányzati politizálás jellegéről és a hivatali működésről szóló, kitérőt kell tennem. Amikor 1994-ben képviselő lettem, egyfajta kultúrsokként ért a Hivatallal és a benne működő politikusokkal való találkozás. Ebből a szempontból korábban nagyon el voltam kényeztetve. Egy kutatóintézetben dolgoztam és dolgozom most is, ahol alapkövetelmény a gondolkodás magas színvonala, következetessége és az őszinte kritika. Mindannyiunknak az az érdekünk, hogy ha írunk egy tanulmányt, akkor a kollégák a lehető legalaposabban rágják át és bírálják meg, hiszen azok az esetleges hibák és hiányosságok, amiket segítünk egymás munkáiból kigyomlálni, már nem kerülnek be a publikációba, ahol sokkal kínosabbak volnának. A cél az, hogy kölcsönösen segítsünk minél jobbá tenni a másik tanulmányát. Az őszinte és konstruktív kritika nem zavaró, hanem létszükséglet.

Na, az önkormányzatban ez nagyon nem így néz ki. A legmegdöbbentőbb alapélményem az volt hogy a szereplők jelentős része nem mond igazat, kevésbé finoman fogalmazva, hazudik. Ténybeli kérdésekben és motivációkban, politikus és hivatalnok egyaránt. Van, aki csak alkalmilag, ha „nagyon muszáj” és van, aki permanensen, akinek tulajdonképpen az egész tevékenysége hamis. Teljesen áthatott az érzés, hogy Stalker vagyok egy fertőzött területen. (A hasonlatot azok tudják értelmezni, akik olvasták a Sztrugackij testvérek könyvét, vagy látták Tarkovszkij filmjét.) Természetesen sokan vannak, akik igazat mon- danak, de egy hazugsággal átitatott terepen, főleg eleinte, nagyon nehéz megállapítani, hogy ki, melyik csoportba tartozik. És beépített jóhiszeműségem folytán rövidtávon elég könnyű volt átverni, főleg eleinte. Azóta sokat tanultam, de messze nem eleget.

Az általam megismert politikai szereplők jelentős részének (megkockáztatom, többségének) egyáltalán nincs olyan jellegű célfüggvénye, hogy valamit a köz érdekében fontosnak tart és meg akarna valósítani. Egy részük elsősorban pozíciót, hatalmat, sikert vagy pénzt akar, más részüket sodorja magával a politika belső logikája. Nem feltétlenül önzésből. Igen sokakban van egy általános politikai meggyőződés: az én pártom áll a jó oldalon, a másik oldalon mindenki erkölcstelen és/vagy hülye, ezért vele szemben bármi megengedett. És ezért a győzelmünk, hatalmi pozíciónk önérték, hiszen csak mi tudhatunk jól dönteni. Ezzel jár, hogy a feladat nem a létező társadalmi problémák megoldásának előmozdítása, hanem annak megállapítása, hogy ki a hibás. (Sajnos a mai Fidesz-hatalom a végsőkig vitte ezt a gondolkodásmódot, tovább rombolva az amúgy is elég gyenge közszolgálati elkötelezettséget.)

Erős hajlam van a politikusokban arra is, hogy maguk alá hajtsák a hivatalt és az önkormányzati intézményeket. Sokan eleve gyanakvó rosszindulattal figyelnek minden olyan kezdeményezést és tevékenységet, ami nem áll a teljes kontrolljuk alatt. Részben erre reflektálva a hivatalnokok jelentős része értelemszerűen túlélésre játszik. Nem a problémák megoldásában érdekelt, hanem abban, hogy ne kövessen el hibát, legalábbis olyant ne, ami ráhúzható. Ettől aztán igazából soha semmi nincs megoldva. A problémamegoldás ugyanis majdnem mindig kockázatos, hiszen azért probléma. Könnyen lehet, hogy kudarccal végződik. Ha a kudarcot büntetik, akkor inkább meg sem próbálom. Pedig sok esetben csak akkor tudok igazán komoly sikereket elérni, ha új megoldásokkal próbálkozom és néha akár kudarcot is vallok. Természetesen egy önkormányzatban erős korlátai vannak a kockázatvállalásnak is, hiszen a közvagyont nem lehet kockára tenni.

(Még egy kitérő a kitérőben, ha már említettem a munkahelyemet. Nemrég fejeztünk be egy kollégámmal közösen írt tanulmányt, Munkahely a közszférában – biztonság és hivatás, a szubjektív szempontok szerepe a címe. Egyik idevágó megállapítása, hogy Magyarországon – szemben a közalkalmazottakkal – a köztisztviselők esetében nem mutatható ki az átlagnál erősebb társadalmi elkötelezettség.)

Szóval, mindezek a szempontok is ott voltak a javaslat mögött, hogy hozzunk létre egy fejlesztési társaságot, amely, ahogy írtuk „átmeneti formát jelent a tulajdonjogok közvetlen önkormányzati gyakorlása és a sima vállalkozásba adás között”. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a fejlesztési társaság ott is jó forma, ahol a miénknél jobban működnek a hivatalok.

Ebből a javaslatból nőtt ki aztán szűk két év múlva a később Rév8-cá alakuló RÉV VIII. És későbbi működését végigkísérte mindaz a politikusi és hivatali bizalmatlanság és gyanakvás, amiről írtam.

Molnár György - Józsefváros, Csarnok negyed