A 2010-es évek elején négy biciklimet lopták el — ütemesen, évente egyet. Kettőt a házunk elől, mert hülye voltam, kettőt viszont a MÁFI elvileg őrzött előkertjéből. Új igazgatónk demonstrálni akarta, hogy megszünteti a közpénz herdálását, ezért úgymond vagyonbiztonsági intézkedéseket "foganatosított".

Közben nemcsak állandó készenlétben tartott egy autót sofőrrel, de naponta akár többször is taxival járt az egymástól hat saroknyira lévő két intézet között (mert a geofizikai intézet igazgatója már korábban ő lett).

Afféle jelzés értékű gesztusként gyorsan-gyorsan megtiltotta, hogy magáncélokra használjuk a Szabó József közből nyíló hátsó kaput, mert akkor ott kilophatnánk az állami tulajdont (ez volt az "indoklásban"). Attól kezdve, ha megérkeztem az Intézet elé, a kerítéshez támasztottam a biciklit, és fölmentem a lépcsőn a magasföldszintnek nevezett első emeletre a portához. Elkértem a kulcsot (persze alá kellett írnom erről egy papírt), és akkor visszamehettem a biciklihez, amit meglepő módon soha nem ez alatt az idő alatt lovasítottak meg. Kinyitottam az előkert rácsos kapuját, betettem a biciklit a tározóba, bezártam a kaput, és már mehettem is vissza a kulccsal. Amikor a portás a helyén volt és senki se állt előttem csomagokkal meg egyéb intézni valókkal, két-három perc alatt elintéztük az egészet — mert a portások kedvesek voltak, és kitöltötték helyettem a rubrikákat.

Távozáskor ugyanez pepitában. Időnként elgondolkodtam, hogy nem veszítem-e el így azt az időt, amit a tömegköztlöködésen megspórolok — de hát biciklizni jó, még ha ezzel a módszerrel elég drága is.

Az valamivel nehezebb volt, amikor a hátsó kaput mindenképp használni kellett — alapvetően kiszállásra menet. Azt a kulcsot is elöl kellett elkérni (az érvényes rendelvény bemutatása fejében papír, aláírás), vissza hátra a körfolyosón, kinyitni a kaput, ki a kocsival, be a kaput, az utcán vissza a portához, és már indulhattunk is. Visszatérve ugyanez fordított sorrendben, beleértve a papírt és az aláírást. Ha közben más is indult, illetve érkezett, annak meg kellett várnia, hogy visszavigyük a kulcsot. Ez a hercehurca afféle intő jelnek bizonyult: figyelmeztetett arra, hogy Intézetünk új szervezeti alapelve a packázás lett.

Azt ugyanis nem ellenőrizte senki, hogy mi van abban az autóban, amivel a szükséges papírok birtokában elhagyjuk a céget. Pár hét alatt nyom nélkül szétlophattuk volna. Viszont az igazgatói utasítást (és a bizonylatot arról, hogy azt mindenki megkapta) iktatták, kinyomtatták, és a többi sorában lefűzték a külön erre szolgáló irattartóban.

A biciklis dolgozóknak öt évet kellett küzdeniük a hátsó kapu használatának jogáért. A fejlesztett rendszerben ehhez már nem kellett kulcsot kéregetni, hanem az e célra felszerelt kamerán a portás figyelte, hogy nem helytelenkedünk-e. Több biciklimet nem lopták el.

Fügedi Ubul