Sokan emlékszünk még Orbán Viktor ígéretére, amit még miniszterelnökké választása előtt tett: két hét alatt rendet tesznek. Akár elhittük, akár nem, bármennyire is túlzónak tartottuk a kitűzött két hetet, bíztunk benne, hogy a kormány valóban nagy hangsúlyt fog fektetni a közbiztonságra. Kiemelten reméltük ezt mi, józsefvárosiak, akiknek már évtizedes problémái vannak ezen a téren.

      Nem sikerült nekik. Nagyon nem. Habár biztos vagyok benne, hogy egyesek innen onnan beszerzett statisztikai eredményekkel elmagyaráznák nekem, hogy mennyit is javult a közbiztonság, nem csak saját nevemben beszélek, amikor azt mondom: ebből mi nem sokat látunk, nem sokat érzünk. Ez hangozhat furcsán, de véleményem szerint nem csak az a fontos, hogy a számok mit mutatnak, hanem, hogy a lakosság, azaz mi mit érzünk.

      Nem elég elérni, hogy a bűncselekmények száma csökkenjen egy adott területen, a biztonság érzetét ez nem fogja megteremteni. Amíg egyes utcákat messze elkerülünk, mondván jobb félni, mint megijedni, addig nagyon messze van az a kép, amit az alpolgármester asszony március 15-i ünnepi beszédében felvázolt. Csak akkor tudjuk felvirágoztatni a kerületet, ha az emberek nem félnek majd bejönni ide. Az ünnepi beszédben már minden csodálatos, sikertörténet a javából.

      És mit tesz a valóságban, a mindennapokban mindezért a jelenlegi vezetés? Január 29-én a Kesztyűgyárban civil fórumot tartottak a közbiztonság témájában. Itt a jelen levő képviselők és a rendőrség kellemesen megveregette egymás vállát, hogy mindketten milyen kiváló munkát végeznek, és mennyire tisztelik a másikat – a sikertörténet forgatókönyve már akkor meg volt írva. Apró szépséghiba, hogy amikor viszont valódi problémákkal szembesítették őket, azokra nem tudtak érdemben reagálni, arra nem volt előre megírt recept.

      Bár a prostitúciót sikerült jelentős mértékekben visszaszorítani a kerületben, a másik fő problémát jelentő droghelyzet még mindig megoldásra vár, sőt, ha lehet még romlott is.  Ismerek jó néhány olyan embert, akik rámutatnak a kerület egyes házaira, és megmondják, hogy, na, ott bizony drogelosztó van. Ha ők tudják, valószínűleg a rendőrök is tudják, mégsem történik semmi. Többekkel, köztük velem is megesett már, hogy éjszaka drogot akartak nekem eladni az utcámban.

      Megértem, hogy a rendőrség elsősorban a "nagyobb halak" elfogásában érdekelt, hogy az összefüggő hálózatokat felderítsék. Azonban a kisebb elosztók felszámolása nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy az itt élők biztonságérzete növekedjen.

      Így viszont a lakosság kiábrándult, bizonytalan a rendőrséggel szemben. Sokan félnek feljelentést tenni, tanúskodni, félnek mi lesz velük, családjukkal, ha ez kitudódik, ráadásul nem sokat érnének el a feljelentéssel sem. A házakba szerelt kamerák egy része nem működik, ha mégis, nincs megfelelő személyzet, aki a felvételekkel foglalkozzon. A rablások, kocsi-feltörések, betörések száma még mindig kiugróan magas. Mindezen problémákra megoldási javaslat nincs, csak vállveregetés - egymásé.

      Mondhatják nekünk, hogy a Magdolna Negyed Program III. majd javít a közhangulaton. Építhetnek Rendőrházat, aminek a lakásaira nincs elegendő jelentkező, ne csodálkozzanak, ha ezzel a lakosság nem elégszik meg, ettől sem a biztonságérzete, sem a közérzete nem javul.

      Ezek után, ha az ember belegondol, hogy a polgármesterünk az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottságának elnöke, akkor „rendesen”nem érti a helyzetet. Persze tudom, ehhez is, mint mindenhez sok-sok pénz kell. Az már más kérdés, hogy ami van, azt inkább költjük sikerpropagandára a helyi lapban, vagy például a Fradi támogatására – igaz ott polgármesterünk alelnök -, mint például a kamerák megjavíttatására, vagy arra, hogy eggyel több rendőr járőrözne éjszaka a zűrös utcákban az ismert házak környékén.

      Két hetet ígértek. Azóta eltelt több mint két év. Ennyi se volt elég.

Komássy Ákos