A kisebbik fiam talán ötödikes lehetett, mikor új tornatanárt kapott az osztálya. Fiatal, szőkített hajú, sportos nő volt, magabiztosan mutatkozott be a szülői értekezleten, majd precízen lediktálta, milyen felszerelést vár el a gyerekektől (azaz a szülőktől, ugye). Azt már szerencsésen elfelejtettem, hogy a fehér trikóhoz sötétkék vagy fekete tornanadrág volt-e az előírás (nyilván a másik, mint ami  nekünk volt); a zokni-ügy azonban kitörölhe- tetlen nyomot hagyott a lelkemben.

Úgy volt, hogy amikor a résztvevők már szófogadóan felírták a követelményrendszert, melynek részét képezte a minden tornaórára szállítandó fehér zokni is, egy merész anyuka jelentkezett:

– De ugye azért az nem baj, ha a fehér zokninak valami csík van a gumiján? – tette fel a provokatív kérdést a devianciára hajló szülő. Szerencse, hogy az igazi sportembernek az önfegyelem is erénye, így a testnevelés elhivatott oktatója csak a tekintetével igyekezett nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozni, miközben higgadt határozottsággal válaszolt:

– De igen. Baj. A fehér zokni az fehér zokni. Azon nincs csík. Hová jutnánk, ha megengednénk a csíkot!? Hát attól kezdve már lehetne akár Miki egér is!

És mi, megszeppent középkorú családanyák és -apák, ott ültünk  szégyenkezve. Lelki szemeinket szinte égette a horrorisztikus látomás: a Miki egeres zokniban tornázó ötödikesek.

Azóta viszonylag gyakran eszembe jut ez a frappáns felelet; miért kell három példányban, miért nem jó fekete tollal írva, miért csak hivatalos űrlapon – hát ezért, na. A Miki egerek miatt.

Borsi Vera