Jogi esetek 

A '90-es évek végén jártam az akkor még Janus Pannoniusról elnevezett pécsi egyetemen a humán szervező szakra. Levelező, többeddiplomás képzés lévén kevés olyan tanárunk volt, akivel a rendkívül heterogén mezőnyből ketten-hárman ne lettek volna partiban. (Érte- lemszerűen tantárgyanként más és más kettő-három.)

A jó tanárok ezt felismerve villámgyorsan felvették azt az alapállást, hogy "No, hát akkor beszéljük meg, kolléga urak!" — és az óra afféle szellemi tűzijátékká vált tanár és diák nagy örömére. A rosszak letorkolták a hozzászólót, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők mondják meg a tutit; mindenki más hallgasson.

A tanár minőségét kitűnően le lehetett mérni a részvétel alakulásán: a nap elején ott volt a nagy többség, aztán az órák haladtával egyre kevesebben. Igazán jó tanároknál még a nap végén is ott voltunk 25–28-an; gyengébbeknél már az ebédszünetre tíz alá csökkent a létszám.

Volt talán két (három?) olyan tanár is, aki az efféle látványos bírálatokat megelőzendő egész évfolyamokat rántott össze a nagy előadóba, és úgy adta le a szószt — ezek egyike volt doktor (ezt sosem mulasztotta el kimondani) Visegrády Antal, akitől jogelméletet hallgattunk.

Első előadására egyik vidéki csoporttársunk bevitte magával a (másodikos) kislányát, akit éppen nem tudott sehol se elhelyezni. Hadd rajzolgasson a gyerek, amíg mi okosodunk... A gyerek azonban nem rajzolgatott, hanem jegyzetelt — mivel korából adódóan még elég lassan írt, csak azt tudta lejegyezni, amit elég gyakran hallott.

Az első szünetben megmutatta nekünk a jegyzetét, én pedig megtanultam:

"Doktor Visegrády Antal
Amikor külföldön jártam
Egy híres professzor barátom"

Talán mondanom sem kell, hogy az előadás olyan igazán pocsék volt.

Fügedi Ubul

P.s.: Itt pedig megtekinthetitek a Szent György Lovagrend Baranya Megyei Priorátusának tagjaként (a lap legalján).