Kvantumjelenségek makroszinten 

Zoli, a kőműves rém rokonszenves fickó, csak hát szakmájából adódóan amolyan korán kelő fajta. Szerdán is már hajnali nyolckor kiderült, hogy nem vitt elég pénzt a Tüzéphez mindenféle anyagok vásárlására. Teljesen logikusnak tűnt számára, hogy az oda-vissza egy-egy órás hazaút helyett átugorjon hozzánk ide a szomszédba egy kis baráti kölcsönért.

Amióta (elő)nyugdíjas vagyok, vígan élem életem: van, hogy csak kilenckor kelek. Nemigen vesztek vele semmit: ebben az idősávban még korábban se találták egymást a neuronjaim. Exfőnököm, Horváth Pista, aki otthon is a mi érdekes problémáinkon jártatta az agyát, egyszer elkövette azt a hibát, hogy amint betámolyogtam asztalkámhoz, azonmód meg kívánta osztani velem, mire jutott előző nap. Mert ha ez így van, az meg úgy, abból az következik, hogy... Igazság szerint fogalmam sincs, miről beszélt, és ez már akkor is így volt. Meg is látta ezt rajtam hamarosan. Ekkor megvető arccal végigmért, majd dacosan a képembe vágta: "Jól van. Tíz után elmondom még egyszer!"

Szóval fél kilenckor, amikor éppen a jobb lábas papucsomba próbáltam beletalálni (a balba már sikerült, és ez némi reménnyel töltött el), hirtelen felüvöltött az asztalon a telefon. Pontosan egyet csöngött, és mire odatántorogtam hozzá, már el is hallgatott, ugyanis lemerült az istenadta. Elfelejtettem föltenni a töltőre. — Sebaj! — gondoltam, és egyik kezemmel megragadtam a töltőt, a másikkal meg a telefont... szerettem volna megkaparintani, de ez a mozgássor túl bonyolult nekem így pitymallat idején. A galád szerkezet kirepült a kezemből, hogy vidám csörömpöléssel eltűnhessen az íróasztal és a fal közötti, kb. 3 cm széles résben. Leguggoltam, hogy előkaparjam, de Zoli addigra már a kertből püfölte a redőnyt, hogy menjek ki hozzá, de tüstént!!!

Bizonyára elintéztük, amit kellett, mert viszonylag elégedetten távozott, én meg visszatértem telefont kapirgálni. Azaz csak kapirgáltam volna... Kotortam jobbra: nincsen. Kotortam balra: nincsen! Ennek fele se tréfa: nekigyürkőztem, és elhúztam a faltól az íróasztalt, ami nem egyszerű, mert teljesen passzentosan ékelődik a bioszos könyvespolc és a lemezjátszós asztalka közé (ha sikerül éppen megfelelő szögbe fordítani) és nem is egy hosszútávú művelet, mert akadályozzák a számítógép madzagjai. No, hát elszerencsétlen- kedtem ott egy darabig, de aztán csak sikerült lekukkantanom az asztal mögé, és nagyon egyértelműen megállapíthattam, hogy ott bizony a telefon nincs.

Hm... lehet, hogy mégis kikotortam, mielőtt kimentem volna Zolihoz? Akkor bizonyára letettem valahol út közben. Nézzük végig, merre jártam: nincs. No, majd előkerül valamikor, és akkor az is kiderül, hogyan került oda... Pár óra múlva felködlött, hogy netán a táskámba rakhattam be automatikusan: nincs. Az asztal alá se férhetett, sehol. El se pattoghatott. Még egyszer hm.

Nomármost tudjuk, hogy ilyesmik az elemi részecskék világában előfordulhatnak, de nagyobb tárgyakkal nem — csak az elemi részegecskék és a fantasztikus szerzők képzeletében. Vagy mégis? Micsoda szenzáció lenne, ha ezt a térugrást sikerülne reprodukálni... Na jó, de hol találok még egy ilyen ősöreg telefont?

Ácsi! Nem úgy van ez, hogy még nem tudjuk, hogyan lehet, hanem úgy, hogy már tudjuk, hogy nem lehet. Ha viszont nem lehet, akkor nincs is. Szóval, ma nekiveselkedtem, és újra elhúztam az íróasztalt, de tényleg, amennyire lehet, és újra mögékukucskáltam. A telefon nem volt ott.

Ráhasaltam az asztalra (sírtak alattam a billentyűk), és ekkor... ekkor kiderült. Ha figyelmesen megnézitek a fenti képet, észrevehetitek, hogy a hátsó merevítő léc, ami a bal oldallapot rögzíti a jobboldali, fiókos részhez, nem leghátul van. Olyannyira nem, hogy elfér mögötte két polc. A fölsőről előkerült a telefon, az alsóról pedig egy a rég elsiratott tollaim közül.

A franc essen bele, már megint más kapja a Nobel-díjat!

Fügedi Ubul