Nagypapa sokat mesélt életéről. Nagyon jó mesélő volt. Cserkésztáborainak szinte minden napja megelevenedett előttem. Szinte éreztem a tábortüzek melegét és hétről hétre átélhettem a kalandos napok történeteit. A mesélés közben Papa arca mindig boldog volt. De nem csak a táborokról mesélt. Mesélt a háborúról is. Elmesélte a lövészárkok hűvösét, elmesélte a halál szagát, elmesélte auschwitzi koncentrációs tábor fényeit.

A történet itt is egy nagy kalanddal végződött, egy kalandos szökéssel, mely nyolc ember küzdelme volt az életért, akik közül csak öten érkeztek meg családjukhoz.

Mesélt még egy októberi délutánról is. Gyermekként ezt az eseményt a háborús élményeihez soroltam, és csak évek múltán tudtam elkülöníteni, hogy ez az október 23-a nem a II. világháború egyik napja volt. Mégis a borzalmak, amiket elmondott ugyanolyanok voltak, mint azok a föld és vérszagú lövészárkok. Elmesélte, hogy a Chinoinban, ahol gyógyszergyártóként dolgozott délben leálltak a gépek. Hazaküldtek mindenkit, hogy menjenek, szerezzenek kenyeret, mert háború van. Papa is rohant, de már sehol sem volt kenyér. Mama mondta, hogy ne féljen, van otthon még mit enni.

Pestújhelyen laktak ugyanabban a kis szoba-konyhás lakásban, ahol én is felnőttem. A házban mindenki összefutott, mi lesz most? Többen elkezdtek vizet és élelmet hordani a pincébe. Papa kíváncsi és kicsit talál vakmerő ember volt – különben valószínűleg nem indult volna el vízért a haláltáborból sem – ezért kíváncsi volt, mi zajlik a belvárosban. Mindenféle hírek jöttek, hogy lőnek, hogy már mindenki ott van és harcol.

Elindult biciklivel Pestújhelyről, hogy kiderítse mi az igazság. A Keleti pályaudvar környékén felborogatott autókat, tüzeket látott, de ment tovább. Rohangáló és kiabáló emberekkel találkozott, akik majdnem fellökték. Az utcán a lámpaoszlopról halott férfiak lógtak. Volt, akit lábánál fogva húztak fel és még élt. Egy másik a fejét rugdosta. Ekkor úgy döntött, hogy visszafordul. Nem akart több borzalmat látni.

Hazament. Hazament félelemmel, undorral, haraggal a szívébe, hazament és számomra soha nem derült ki, melyik oldalon állt. Azt hiszem egyiken sem. Ember, embert ölt. Erre nem lehet épeszű magyarázat sem az egyik, sem a mások oldalon. Innentől a történet homályos volt. Lőttek, jöttek az oroszok, a Szabad Európa bemondott valamit. A történelem itt zavarossá válik: mást hallottam otthon, mást hallottam évekkel később az iskolában. Mama néha azt mondta Papának, hogy ezt ne meséld el a gyereknek! Meg azt is, hogy erről nehogy beszélj az iskolában!

1956. október 23-a nekem Papám félelmét jelenti. Azt a kétségbeesett arcot, amit a hetvenes években láttam, miközben a hokedlin ült, a sparhelt mellett és a lámpaoszlopokról mesélt. Mama mindig azt mondta: Fiam, te soha ne politizálj! (Igaz lánynak születtem, és nem is hallgattam erre az intelemre!) Sok évnek kellett eltelnie, mire összefüggéseket láttam Mama szavai és családunk történelme között.

Szeretném átadni lányunknak ezeket az érzéseket. Néha elmesélem Papám történeteit. Megnézzük a megemlékezéseket, és nehéz megtalálni azokat a lámpaoszlopokat a szónokok szavaiban. Miről szól most a megemlékezés?  Vajon a politikusok választási kampányába burkolt üzengetései megtanítják a jövő nemzedéket arra, hogy milyen egy biciklivel nekiindulni és hazatérni?

Szili-Darók Ildikó