Amikor én nagyobbacska gyerek voltam (80-as évek), teljesen természetes volt, hogy a pártállami újságnak, tévének stb. nem hiszünk. Nem volt ebben semmi lázadás vagy ráébredés; egyszerűen ez volt a természetes, ebbe nőttünk bele. A hivatalos propaganda csak valami kellemetlen, nyúlós kötelező maszlag volt, már az is unta (talán szégyellte is), akinek az volt a dolga, hogy terjessze.

Érettségire készültem, mikor életemben először (és utoljára) találkoztam olyan emberrel, aki tényleg hitt a kommunizmus eszméjében; egészen megdöbbentő élmény volt, alig hittem el, hogy ilyesmi létezik.

Ez a társadalmi szkepticizmus jóval könnyebbé tette a mindennapokat.  Nehezebb úgy élni egy velejéig hazug és kártékony hatalom alatt, hogy a környezetünk őszintén hisz benne és ünnepli.

A járműveken, utcán, piacon elkapott beszélgetések alapján úgy érzem, hogy mostanában ebben a rendszerben is elkezdődött valami elmozdulás a szkepticizmus irányába.

Ez persze semmi mást nem jelent, mint hogy legalább itt, Budapesten idővel eljuthatunk oda, ahol a nyolcvanas évek elején tartottunk.

Az is valami.

Borsi Vera