Pető Péter okfejtése következetes, logikus és tisztességes. Egyetlen dologban nem tudok vele egyetérteni: abban a premisszájában, hogy Magyarországon azok a politikai tényezők, akiket ő baloldalinak gondol, valamiféle "erkölcsi fölényben" lennének. Azok, akik ezen a balnak gondolt oldalon vannak, persze úgy érzik, hogy ők vannak erkölcsi fölényben. Amazok viszont, akik a jobbnak gondolt oldalt erősítik, szentül hiszik, hogy övék ez a fölény (amint ezt már oldaluk neve is mutatja). És ők vannak többen.

Amint láthatjuk, az efféle fölények megítélése roppant szubjektív, úgyhogy el is tekintek tőle. Egyszerűsítsük a különbséget annyira, hogy némely értékrendek szerint patkányozni nem szép dolog. Más értékrendekben ez teljesen rendjén való, sőt, igény van rá. Amint Pető is írja, itt van példának ez a meglehetősen érdemtelenül sztárolt Bayer — no, rá igény van.

Ezért amikor egy patkányozós értékrend csap össze egy nem patkányozóssal, akkor min- denki láthatja a kettő különbségét abból, hogy az egyik patkányozik, a másik meg nem. Aztán ha az „egyikben” valaki megborul és patkányozni kezd, azt onnan villámgyorsan kipenderítik, jelezve, hogy ilyesmit márpedig nem; némely megborulások után nincs visszaút.

Ha viszont nem penderítik ki, és továbbra is éri a lába a földet, akkor ún. kognitív disszo- nancia áll elő — ja, hogy ezek is patkányoznak? Mi a különbség? Netán annyi, hogy ezek csak ügyetlenek? Az addigi szimpatizánsoknak felül kell értékelniük attitűdjüket. Egyesek közülük (a kisebbség) úgy döntenek, hogy márpedig patkányozósakból ők nem kérnek — akár rózsaszínűek azok, akár narancssárgák. Mások meg (a nagy többség) átértékelik addi- gi alapállásukat, és „rájönnek”, hogy patkányozni voltaképpen lehet. Itt jön az önfelmentő erkölcsi relativizmus, hogy „ha ezeknek lehet, akkor nekünk is” stb., és egy kicsit mindnyá- jan rosszabb emberek lesznek, mint előtte voltak.

Igen ám, csakhogy a szervezeti kultúra ilyen zavarai sohasem magányosak. Mindig soro- zatban követik egymást. Mindegyiknél lemorzsolódnak egy páran, és a végén már csak az önmagával meghasonlott, egykori értékeit rég megtagadott „kemény mag” marad — egy kis rakás karrierista és egy kis rakás vakhitű rajongó.

Fügedi Ubul