Félretéve most egy röpke pillanatra az időközi választás keltette történéseket: a napokban volt két éve, hogy fogta batyuját a legkisebb gyerek, és elhúzott Angliába. Azóta is ott dolgozik és boldogul – most épp Londonban. És éli a mai huszonévesek nem könnyű, de sokkal élhetőbb kinti életet. Vágyik haza, jön is haza – egy-egy napra, hétre. Aztán tűz vissza. Én meg csak remélni tudom, hogy ott jobb és szabadabb az élete, mint idehaza.

Nem ragoznám tovább, Edgar Swan a napokban megint írt egy remeket a témához kapcso- lódóan: A szabadság mindig a szabadok szabadsága címmel. Íme, a bevezető és két rövidebb, ámde elgondolkodtató részlet a posztból:

Volt már terítéken ez a téma és lesz is, mert fontos. A külföldön élő-dolgozó magyarok, az itthonmaradottak, kinek van joga beleugatni Magyarország életébe és végső soron ki adta fel? Akik mentek, akik maradtak, mindenki, vagy senki?

…

Marhára kevesen vannak azok a kint élő fiatalok, középkorúak és tapasztaltabb honfitársaink, akik hirtelen felindulásból fogták az alsógatyájukat, bugyijukat, belehajították egy tescós szatyorba és kitrappoltak a reptérre. A legtöbben évekig próbálkoztak Magyarországon megkapaszkodni, mielőtt meghozták a nagyon nehéz döntést. Mert a többség számára (vagy lehet, hogy nem többség, de az általam ismert, jelenleg is külföldön élő magyarok számára biztosan) rohadtul nehéz volt azért elmenni, mert egyszerűen nem maradt más opció. Az anyagi szükségszerűségen túl, vagy mellette komoly tényező volt az ország egyre súlyosabb élhetetlensége, a folyamatosan romló, mindenhol érzékelhető pocsék közhangulat.

Azt sem árt tudni, hogy akik elmentek, azok a szerencsések. Ugyanis nem ennyien mennének, hanem többször ennyien, ha megtehetnék. De azok, akiknek a napi betevő is gondot jelent, akik a legközelebbi városig sem jutnak el, mert nincsen pénzük buszjegyre, nem is álmodhatnak arról, hogy más országban próbáljanak szerencsét. Pedig mennének ők is, de reményük sincs erre.

És akkor itt van még a végire ez is:

A demokrácia nem alanyi jogon jár, hanem meg kell érte harcolni és meg kell őrizni. De mindenekelőtt meg kell tanulni, hogy a demokrácia nem Orbánról, Lázárról, Gyurcsányról, Botkáról és nem is pártokról szól, hanem rólunk. Polgárokról. Egyenként. A demokráciával jogok, de kötelezettségek is járnak. Demokrácia az, hogy ha látom, hogy bántják egy embertársamat azért, mert nő, mert férfi, fiatal, öreg, cigány, zsidó, meleg, akkor nem fordítom el a fejemet, hogy aztán majd a Facebookon háborogjak, hanem összeszedem a bátorságomat, odamegyek és beleszólok. És nem érdekel, hogy a vegzált fél melyik pártra szavaz és az sem érdekel, hogy a zaklató kire szavaz. Mert csak az elv számít és az én civil bátorságom, hogy ilyet nem lehet, nem engedem, mert olyan országban akarok élni, ahol senkit nem bánthatnak és alázhatnak meg a bőre színe, a neme, a vagyoni helyzete miatt. Senkit. Ez akkor is így van és akkor is bennem dől el, ha kivétel nélkül minden külföldön dolgozó magyar visszajön és akkor is, ha összesen tizenhatan maradunk.

Mert ez nem függ semmitől, belső elvárás.

(via - Edgar Swan / Kolozsvári Szalonna)

Tessék elolvasni a fentebb belinkelt teljes írást az eredeti helyén, aztán szabad elgondol- kodni mindezen. (Apa meg csak zenél, ja, hű de széles jókedvében...)

a Szerk.

***

Tuttta? Az Egyesült Királyságba főleg a nőtlen vagy hajadon, magasabb végzettségű fiatalok mennek. A KSH 2016-ban összesítette, hogy a különböző statisztikák alapján mit lehet tudni a külföldön élő magyarokról: Itt van, amit jelenleg tudni lehet a kivándorló magyarokról.