A Magyar Néphadseregben szédítő ívű pályát futottam be. Kezdetben gatyás voltam (ruharaktáros), aztán lettem kőművessegéd, segédmunkás, sokáig telefonközpontos és végül, karrierem csúcsán portás. Bármely posztra is vetett a sors és a kiképzési alosztály önkénye, mindenütt próbáltam lelkiismeretesen helytállni. Megismertem és alkalmaztam az adott munka speciális szabályait. Ezért hát akár a szovjet delegációval kellett együtt- működni, akár riadóra készült a szakasz stb., engem vezényeltek a dolgok közepébe.

Egyúttal valahogy úgy alakult, hogy én kaptam a legtöbb büntetést is. Volt abban helybenjárás (laktanyafogság), rabság (fogda), amit akartok. Nem mondhatnám, hogy jól éreztem magam abban a környezetben — hanem nem.

Mígnem aztán amikor már csak két hónap volt hátra az egészből, hirtelen — mintegy a villámcsapás erejével — rádöbbentem arra, hogy uramisten, hiszen már csak két hónap van hátra az egészből. Hát beleszarok én mindenbe! Minden le van szarva. Még a szar is le van szarva!!! "Ami szögletes, azt elgurítjuk, ami kerek, azt meg visszük" — hajrá!

A felismerést tettek követték: elkezdtem úgy lógni, semmittenni, alibizni, téblábolni és lébecolni, mint a leglógósabbak. Két hónap! He-hejj, már csak két hónap!!!

Két hét múlva felhívattak a fentebb már utalt kiképzési alosztályra, ahol maga Halmai alezredes és helyettese, "Rezgős" Tóth őrnagy ismerte el, milyen pozitívan változott hozzáállásom, magatartásom az elmúlt két hétben. Nyomatékosították, mennyire örülnek ennek a kedvező változásnak.

Fügedi Ubul