Szigorúan titkos
Vidám történetek a régi, jó kis átkosból sorozat

Alapvetően szórakozott ember lévén jóformán minden lehetséges dolgot hagytam már el életemben — tán csak titkos térképet nem. Márpedig abban a bizonyos régi, jó kis átkos rendszerben titkos volt az összes tízezres és huszonötezres térkép. Az amerikaiak már az autók rendszámait is le tudták olvasni az űrből, mi pedig még a hatvanezres léptékű turistatérképeket is úgy torzítottuk, hogy órákba telt megtalálni a rajtuk feltüntetett tereptárgyakat (pl. barlang), mert persze sosem ott voltak, ahol a jelük.

Naggggyon szigorú szabályai voltak a titkos térképek kezelésének: egy ember egyszerre csak egy darabot tarthatott magánál. Mivel az azért teljesen ki volt csukva, hogy egy kb. 6 km * 6 km-es térkép elég legyen a napi munkához, ha párosával mentünk, akárhány lap lehetett nálunk. Arra azonban persze nem volt pénz, hogy minden térképező geológust elkísérjen egy térképcipelő segéderő, így hát ezt a szabályt nem tartotta be soha senki. Ezt pontosan tudták a főnökök is, és mindenki mélyen hallgatott róla.

Bogumil, akiről számos történet kering a nép ajkán, 1978-ban a Börzsönyt térképezte, amihez egy híján negyven titkos térképlapot vett fel legálisan. Ezeket a szálláshelyén, páncélszerkényben vagy végszükség esetén páncéldobozban kellett volna tartania, csak hát ilyen nem volt. Sőt, állandó szállása sem volt, és az idő múlásával egyre kevésbé tudta, hogy melyik térképlapja melyik alvóhelyén van. Mígnem május végén ő is, én is megkap- tuk a parancsot, hogy egy hónap múlva rukkoljunk be a magyar népről elnevezett hadse- regbe, ahol számítanak ránk. Kellett is ez az idő a felkészülésre, mert előtte darabra le kellett adnunk a nálunk levő kincstári tárgyakat — egyebek közt a titkos térképeket.

Egy álló hetet töltöttem azzal, hogy az utolsó szálig minden nálam levő papírt egyenként átvizsgáltam és vagy kidobtam, vagy rendezett stószokba, témánként külön fiókokban, illetve polcokon halmoztam fel. Leadtam a könyvtárba, adattárba, térképtárba, raktárba amit kellett, és rendezett viszonyokat hátrahagyva távoztam Szolnok felé.

Bogumilnak azonban komoly problémái akadtak. Legelőbb is észrevette, hogy nincs meg a térképtáskája. Visszaemlékezve a közelmúlt eseményeire felködlött neki, hogy néhány napja Vácott még megvolt, aztán meg már nem. — Alighanem ellopták — gondolta, és elutazott Vácra. Végigjárta a várost széltében-hosszában, és nem hiába, mert a hajóállo- más szeméttárolójában megtalálta a térképeket (amelyekre a táska eltulajdonítója nem tartott igényt). Mármint azt a harminckettőt, amelyek a táskában voltak. Na jó, de mi van a többi héttel?

Eszébe jutott, hogy vagy két héttel előbb egy jó kis forrásnál aludt meg ott a hegyek között, és mintha ott kipakolta volna a nála levő térképeket — reggel meg aligha el nem feledte összeszedni őket. Nosza, irány a forrás!

Hihetetlenül jó passzban volt akkoriban, ugyanis az alvóhelyen is megtalálta az ott kirakott térképeket; mind a hatot. Na jó, na jó, de hol az utolsó?

Hát az bizony nem lett meg, és Bogumil utolsó szabad hetét többé-kevésbé magyarázó feljegyzések írásával és a fegyelmi bizottság előtt szabadkozással töltötte. No de hát eltelt a hét, és mi berukkoltunk.

Az alapkiképzés végeztével ő Zalaegerszegre került, ahol hamarosan belépett a helyi gyász- kórusba, és ezért rendszeresen kikérték különböző temetésekre énekelni. Én visszajöttem Budapestre a sereg térképészeti intézetébe, ahol gatyás (ruharaktáros) koromban magam is élveztem bizonyos szabadságot, úgyhogy időnként be tudtam ugrani a Földtani Intézet- be.

Az első ilyen alkalommal egy összehajtogatott tízezres térképet találtam az asztalom középső fiókjában. A főnökömnél éppen pártvezetőségi ülés volt, amin ott kellett legyen Korpás Laci, Bogumil főnöke is, így hát bekopogtam:

— Elnézést, de nem ez Bogumil hiányzó térképlapja?

Belesápadtak. mert azt még meg lehet magyarázni, ha valaki elveszít egy térképet, de ha talál egyet, abból nagy vizsgálat lesz. Innentől én írtam a raktárban a feljegyzéseket; bele- telt vagy egy hónap, mire az ügyet lezárták.

Addigra már alig több, mint egy év volt hátra a szolgálati időből; csak végigszenvedtük azt is. Leszereltünk (Bogumil szakaszvezetőként, én mint fenyített honvéd), és ennek örömére mindenki, aki visszatért az intézetbe, kapott munkahelyi jutalmat. Engem kivéve.

Mi tagadás, bosszantott a dolog, úgy hogy meg is kérdeztem a személyzetisünket, mivégre ez a kivételezés.

— Tudja, volt magának az a zűrös térképügye...

Fügedi Ubul