784. Történéseim (10)

2018. augusztus 11. - Amijo

Hogyan lettem versenysportoló?
Vidám történetek a régi, jó kis átkosból 

Harmadikos gimnazista voltam, amikor úgy november táján megszólított a tornatanár.
— Azt mondják, jól sakkozol. Indul egy csapatbajnokság a kerület iskoláinak. Volna-e kedved ott játszani?
— Volna.

sakk.jpg

Elmondta, mikor és hol lesz a forduló, és meg is jelentem. Zsúfolásig tele volt az erre kijelölt néhány szoba — vagy húsz, egyenként négy fős csapat készült egymásnak esni. Szembeültettek egy korombéli fiatalemberrel, aki a kézfogás után valami egészen sajátos dolgot kérdezett:

— Hányad osztályú vagy?
— Tessék?
— Milyen minősítésed van?
— Minősítés? Azt se tudom, mi az.

Beírta a papírjára a nevem mellé, hogy "alapfokú", majd magabiztosan végigmért, és figyelmeztetett, hogy mindkettőnk lépéseit írjam a saját papíromra.

— Én másodosztályú vagyok.

Az biztosan valami jó dolog — gondoltam, és úgy döntöttem, hogy kivárásra játszom. Egyik kedvenc megnyitásom volt akkoriban a Petrov-huszárjáték, aminek az a lényege, hogy sötét lemond a terület nagyjáról, és amíg világos előrerohan távoli frontvonalig, elhelyezgeti a bábuit úgy, hogy majd valamikor áttörhesse a világos gyalogláncot.

És lőn. Derék ellenfelem bábui végigrohantak a pályán, gyöngének látszó pontokat fe- deztek fel állásomban, és nyomni kezdték őket mindennel, amit csak fel tudtak vonultatni. A gyengének látszó pontokról azonban egymás után derült ki, hogy mégiscsak védhetők, világosnak egyre nagyobb fáradságába került a következő célpontra átcsoportosítani, és ahogy nagy ritkán felszabadult egy-egy tempó, arrébb raktam egy-egy figurát, hogy a majdani ellentámadásomat is tudja segíteni.

Minden játékban az az egyik legalapvetőbb hibám, hogy túl gyorsan játszom; itt se sokat cicóztam. De az én másodosztályú ellenfelem egyre többet és többet gondolkodott egy-egy lépésen. Apránként elment mindenki, és már csak ketten ültünk egy tisztázatlan jellegű középjátékba bonyolódva, és mind türelmetlenebbül nógatott minket a versenyszervező, akiről két lépés között megtudtam, hogy ő az én ellenfelem edzője a Petőfi SE-ben, amelynek ifjúsági csapatát benevezte ebbe a középiskolás bajnokságba. Amikor már nagyon mehetnékje volt, elővett egy sakkórát, és lerakta közénk, hogy használjuk.

No, ilyet se láttam még. Lépés után persze rendszeresen elfelejtettem lecsapni a karját, és csak az ellenfelem szemében hosszú percek után felcsillanó gonosz fény figyelmeztetett arra, hogy az én időmet használja. De még így is bőven a szintidőn belül maradtam. Amikor pedig a támadása végképp kifulladt, megindultam, és lemostam a pályáról. Mit mondjak? Boldogan mentem haza.

A következő fordulón a húsz csapatból összesen nyolcan jelentünk meg, és ezzel a bajnokság véget ért. De ha már ott voltam, a szervező/edző felkínálta, hogy lépjek be a Petőfi SE-be, és meg is egyeztünk, hogy találkozunk köv. héten a Tisztiházban, ahol valamiféle sorsolás lesz.

Az a sorsolás az OBII csapatbajnokság kezdődő szezonjáé volt. Ekkor vezették be azt az újítást, hogy az utolsó két táblán kötelező ifjúságit szerepeltetni. A Vasas Izzóban azonban csak egy ifi játszott, tehát engem, aki még nem voltam igazolt versenyző, gyorsan kölcsönadtak nekik. Nem is jártam a Petőfi SE-ben azóta se...

Fügedi Ubul

A bejegyzés trackback címe:

https://mijozsefvarosunk.blog.hu/api/trackback/id/tr6714175553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.