Az ellenség keze meg a lába
Vidám történetek a régi, jó kis átkosból
1976-ban diplomáztam; jó régen volt. Kis hazánkba visszatérve tanulmányi szerződésemnek megfelelően el kellett helyezkednem a Magyar Állami Földtani Intézetben, ahol először is elhitték, hogy van diplomám (mert azt hazafelé a vonaton elvesztettem), másodjára pedig közölték velem, a frissen végzett bányamérnökkel, hogy én itten geokémikus leszek. Voltak elképzeléseim, hogy az mi lehet, de nem sok.
Megtudta ezt az én szeretett, Kanadában élő Jancsi bátyám. Az az áldott jó ember azonmód írt nekem, és felajánlotta, hogy küld egy sorozatot a Landsat műhold hullámhossz-szelektív felvételeiből Magyarországról. Azokból megtudhatom, hogy az adott hullámhosszon elnyelő elemekből hol mennyi van, és így csinálhatok majd geokémiai térképeket erről a szép országról. Távérzékelés, ez az igazi, ez a kor menő ágazata!
— Hohó, ez aztán az érdekes! — örvendeztem, és mentem az én főnökömhöz, bizonyos Zsigához, aki egymaga volt csoport- osztály- és főosztályvezetőm, sőt, még azt Intézet párttitkára is ő volt, de történetünk szempontjából ennek semmi jelentősége. (Vad szél dühöngött Skócia nyugati partjain...)
— Eszedbe ne jusson! — jajdult fel, mint akibe a villám csapott éppen. Sürgősen írd meg annak a te rokonodnak, hogy ne küldjön semmi ilyesmit! Nagy baj lenne abból!
— Már miféle baj? — értetlenkedtem.
— Azonnal be kéne szolgáltatnod az egészet a TÜK-be (Titkos ÜgyiratKezelés — a fiatalabbak kedvéért). Ott aztán szigorúan titkossá minősítenék, és csak azok nézhetnének bele, akik erre megkapják a külön engedélyt. Te semmiképpen, mert túl fiatal vagy.
— De hát miért kéne ezeket az amerikai felvételeket itt nálunk titkosítani????
— Nehogy az ellenség kezébe kerüljön — magyarázta türelmesen a rendszert és annak működését pontosan ismerő Zsiga.
Fügedi Ubul