Nem írtam még itt, talán nem is fogok, most mégis úgy éreztem, van miről. Két gyermekkel érkeztem, egy évvel ezelőtt Józsefvárosba. És engem nem tudott megriasztani a sok rémhír, amit a budai kerületek lakóinak jó része gerjeszt. Jöttem a boldogságom felé, és lehorgonyoztam. Gyermekeim 4 és 6 évesek. Egy budai állami oviba jártak, szerették, jól érezték magukat, de eljött az idő, és megérlelődött a gondolat, hogy váltsunk.

Itt lakunk, itt élünk, biztonságban érezzük magunkat, boldogok vagyunk, miért ne kerülnének a hétköznapi dolgok is közelebb. A választás nem volt nehéz.  Jelentkezésünket elfogadták, és törpéim megkezdték integrálódásukat az új helyen. Közben persze rengeteg információ zúdult rám. Játszótereken, közösségi helyeken, szülőktől, erről-arról az oviról.  Azt gondolom, egyértelműen leszögezhető, hogy az itt dolgozó óvodapedagógusok is elhívatott emberek, hisz sajnos más motivációjuk nincs.

Országos szintű a probléma, a frissen diplomázott óvónők, nagyon nagy arányban hagyják el a pályát. A szakma lassan elöregszik, és már nyakunkon a válság, mely szerint szinte nem hallani olyan intézményről, ahol minden csoportban meglenne az a két személy, aki váltott műszakban elláthatná a feladatait. Itt érdemes megjegyeznem, hogy azokban a csoportokban, ahol egy foglalkoztatott pedagógus van, sok helyen reggel 6-7 órakor kezd és gyakran a nap végéig ellátja a gyermekek gondozását, nevelését, oktatását, felkészítését az életre. S mindezt teszi úgy, hogy a jelenlegi szabályozások szerint egy fillér túlóra pénzt nem kap.

“Cserébe” persze vannak szülők, akik semmivel sem elégedettek, akik nemhogy gyermeke- ikkel nem tartatják be a szabályokat, de önmaguk is folyamatosan áthágják, megnehezítve annak életét, aki napi 8-10 órában odaadással és szeretettel öleli át az aprónépet. Ezek a szülők azok, akik valószínűleg egy pillanattal sem maradnának nyolc óránál tovább a munkahelyükön, ha szükség lenne rá, pláne nem ingyen, éhbéres fizetés mellett.

Amint látszik, a pályaelhagyóknak oka van arra, hogy ne tegyék meg első lépéseiket egy olyan szakmában, ahol tárt karokkal várnák őket. Igaz, hogy egy részük talán nem is lenne képes arra, hogy egész nap 25 kis zsibongó életet tereljen, de hát még csak meg sem éri. Hisz azok, akik ebben a feladatkörben mégis megfelelnek,  tényleg szégyellni való „alamizsnát” kapnak cserébe. Nekik tényleg csak azok az ölelések, mosolyok, és kacajok adnak erőt nap, mint nap, amiről mi szülők sokszor lecsúszunk időhiány miatt. Persze ez csodálatos ellenszolgáltatás, de  arcukon látszik a gond, hiszen havi számláik, gyermekeik, és apró (mert hát más mi lehetne) igényeik mégis csak vannak, lennének.

Ehhez járul hozzá – és ez már józsefvárosi probléma –, hogy maga az óvodaépület olyan hiányosságokkal küzd, amik akár önkormányzati szinten, mindenféle nagy hókuszpókusz és zsebbenyúlás nélkül megoldhatóak lennének. Egyik  héten, az oviban az óvónők (!) betörőt fogtak, akit a gondnok követett, a kiérkező rendőrök megjelenéséig. Ez azért furcsán hangzik nemde?  Nincs ugyanis megoldva a bejutás biztonsága.  S ahogy hallottam, itt  több helyi intézmény hiányosságai merülnek fel.

Tapasztalataim szerint működik a számkombinációs rendszer, miszerint a szülő maga egy biztonsági kóddal nyitja az óvoda ajtaját. Persze ez közös kód, és más is megtudhatja, de mégis komoly mértékben csökkenti az illetéktelenek behatolását. A mostani rendszer a következő:  9 óra után bezárják  a kapukat, és minden későn érkezőt (itt gondolok a szabályokat be nem tartó szülőkre) egyenként engednek be.  A gomb, ami nyitja a kaput, nincs kéznél. Ehhez mindig valakinek, aki éppen napi teendőt végzi, a gombhoz kell rohannia.

A korszerűbb megoldás nem kerülne sokba, de már nincs joguk kérelmezni.Elvben persze lenne, de változott a rendszer. Ma már a helyi intézményfenntartó központok felé lehetne jelezni az igényt, de természetesen nem merik, hiszen a napi létezéshez szükséges egyéb megrendelések sem mennek át olyan határidővel, ahogy kellene. S amíg a tisztítószerben napi elmaradás van, ki akarná “zaklatni” a felettest holmi biztonsági kérdéssel...

Véleményem szerint a külső helyiségek bekamerázása is visszatartó erő lehetne (ezen persze sok szülő felháborodik, de csak addig, amíg gyermekei értékének lába nem kél), de ezzel a megoldással is ugyanaz a gond, mint a biztonságos bejutással.

Bízom abban, hogy esetleg majd sikerül tovább lépni –például ha a városrész fiatal vezetésének óvodáskorúvá cseperednek ma még csak tervezett gyermekei –, és szembesülnek a helyzettel. Előbb-utóbb talán azok az emberek, akik naponta vállalnak felelősséget gyermekeinkért, s féltő törődéssel terelgetik őket az iskola felé, kicsit fellélegezhetnek majd egy versenyképes fizetés mellett, annyi munkaidővel, amennyi egy átlagembernek jut.

зайчиха